1. Charles Bronson a lengyeles hangzású Charles Dennis Buchinsky néven, de litván bevándorló családba született 1921-ben. Az édesapja még Bučinskis néven vándorolt ki Litvániából, édesanyja már amerikai születésű volt, de szintén Litvániából kivándorolt szülők gyermeke. Otthon litvánul és oroszul beszéltek, Bronson csak az iskolában tanult meg angolul. A család annyira szegény volt, hogy volt olyan, hogy Charlesnak egyik nővére ruhájában kellett iskolába mennie.

2. 10 éves volt, amikor a bányászként dolgozó apja meghalt, akitől az egész család rettegett, és onnantól kezdve a nagyobb testvéreivel neki is mennie kellett a bányába.

Merthogy 15-en voltak gyerekek, és ő a 11. volt a sorban.

1 dollárt kapott 1 tonna szénért, egy bányaomlás pedig majdnem az életébe  került. Ettől kezdve halálfélelem fogta el minden szűk, zárt térben. Ami aztán kísértette A nagy szökés (1963) című filmklasszikusban, ahol egy hadifoglyot alakított, aki alagutat ás egy szökési kísérlet során.

3. Egyébként volt katona: a II. világháború alatt bevonult, és állítólag itt kapott életében először rendes ruhát és ételt.

Mivel ekkor még erős litván akcentussal beszélt, gyakran esett át kellemetlen ellenőrzéseken.

A légierőnél szolgált, egy Boeing B-29 Superfortress nehézbombázón volt fedélzeti lövész, és 25 éles bevetésen vett rész a japán szigetek elleni támadások során, meg is sebesült, amiért kitüntették a Bíbor Szív érdemrenddel, a leszerelése után pedig egy volt katonáknak járó ösztöndíj segítségével tudott színészetet tanulni.

4. Állítólag úgy szeretett bele a színészetbe, hogy egy színházban festette át a padokat, és megkérdezték, van-e kedve részt venni a darabban, amit éppen próbáltak. Csakhogy a szerepek lassan jöttek és nem fizettek sokat, egészen a kiugrásig, amit egy kultikus western, A hét mesterlövész (1960) jelentett. Karakterét, Bernardo O'Reilly a chilei függetlenségi harc félig ír, félig mexikói hőséről, Bernardo O'Higginsről mintázták, és mivel a rendező, John Sturges megkedvelte a színészt,

jutalmul ő kapta a legdicsőbb halált:

néhány kisgyereket ment meg éppen, amikor a halálos lövés éri. A már említett A nagy szökésre is Sturges kérte fel Bronsont, olyan jó volt a közös munka.

5. Mivel a litván mellett tatár felmenőkkel is rendelkezett, innen voltak jellegzetes „ázsiai” vonásai. Ezeknek a vonásoknak köszönhette, hogy pályája elején gyakran kapott indián szerepet az olyan filmekben, mint Az apacs harcos (1954) vagy a Drum Beat (1954), majd ezek a szerepek azután is megtalálták, hogy az olyan spagettiwesternek köszönhetően, mint a Volt egyszer egy Vadnyugat (1968) vagy a Vörös nap (1971) igazi sztár lett.

6. Sergio Leone eredetileg Clint Eastwoodnak ajánlotta fel Harmónika szerepét a Volt egyszer egy Vadnyugatban, de ő visszautasította, mert már nem akart Leonéval dolgozni. James Coburnt is megkeresték a szerepre, de ő túl sok pénzt akart. Ezután fordultak Charles Bronsonhoz, de ők lepődtek meg a legjobban, mivel ő már korábban nemet mondott három Leone produkció, az Egy maréknyi dollárért (1964), a Pár dollárral többért (1965) és A Jó, a Rossz és a Csúf (1966) felkérésére. Itt azonban érezte, hogy nem mondhat újra nemet, és meg is kapta egyik legfontosabb, legikonikusabb szerepét.

7. Hasonlóan ikonikus volt A piszkos tizenkettő (1967) egyik főszerepe is, de az nem volt könnyű forgatás, elsősorban Lee Marvin alkoholizmusa miatt. Az egyik jelenetben Marvinnak egy páncélozott teherautót kellett vezetnie, miközben Charles Bronson egy géppuskával „fedezte” a jármű hátoldalát a rájuk lövöldöző filmbeli nácik ellen harcolva. Be is állt mindenki a jelenetre, jenkik, nácik, mindenki, készen állt a kamera, csakhogy Marvin közben eltűnt. Egy közeli kocsmában szedték össze, csont részegen. Innen kocsival hozták vissza a forgatásra, miután fél liter forró kávét töltöttek bele, de ez sem segített: érkezéskor fejel előre kizuhant az autóból. Amikor Bronson meglátta, csak annyi mondott: "Kurvára meg foglak ölni, Lee!".

8. Hosszú évekig dolgozott Olaszországban, majd Amerikába való visszatérése után az első filmje a Chato földje (1972) volt, amit ironikus módon Spanyolországban forgatottak le. A filmtől elsőre nem voltak elragadtatva az amerikai kritikusok, a közönség azonban szerette, és akadtak olyan újságírók is, akik pont a bosszútörténet szikárságát, célravezetőségét emelték ki, és később már akadtak olyan hangok is, amely szerint az 1972-es film az első neowesternek egyike volt. Akárhogy is, Chato véres története

megelőlegezett egy remek munkakapcsolatot:

Bronson és a film rendezője, Michael Winner között. Ők ketten a Chato földje után hosszú évekig gyakorlatilag folyamatosan dolgoztak együtt, legismertebb közös munkájuk pedig a kultuszfilmmé vált Bosszúvágy (1974) lett.

9. Pedig Bronson nehezen bólintott rá a Bosszúvágy főszerepére, mert nem érezte hitelesnek a karaktert,

aki a forgatókönyv akkori verziójában egy szerény New York-i könyvelő volt.

A színész szerint az ilyen szerepeket Dustin Hoffman szokta eljátszani, és csak akkor gondolta meg magát, amikor Winner átdolgozta a karakter hátterét, és egy jóval férfiasabb, aktívabb figura lett belőle, egy befutott építész. A dolog bejött, és a film négy folytatást szült, és egy pocsék remake is született Eli Roth rendezésében, Bruce Willis főszereplésével.

10. Michael Winner rendező tartott a forgatás megkezdésétől, mert attól félt, hogy Bronson azt akarja majd, hogy a felesége, Jill Ireland játssza a nejét a filmben, akit Winner alkalmatlannak tartott a szerepre – de akivel Bronson nagyon sok filmben játszott együtt.  A legnagyobb megkönnyebbülésére Bronson azt mondta neki: „Nem. akarom, hogy Jill játssza a feleségem, és megalázzák és bántalmazzák azok, akik rablókat alakítják. Tudod, ki kéne a szerepre: valaki, aki úgy néz ki, mint Hope Lange." Lange vonzó, szőke, klasszikus amerikai szépség volt, aki több tévésorozatban is szerepelt., és a megkönnyebbült Winner így válaszolt: „Nos, Charlie, aki leginkább Hope Lange-ra hasonlít, az Hope Lange. Meg is szerzem neked." És meg is szerezte.

11. A már említett Jill Ireland Bronson második felesége volt. Az első frigy 1949 és 1967 között tartott Harriet Tendlerrel, akit a színésziskolában ismert meg csoporttársként, és még azelőtt váltak el, hogy Bronson befutott volna. Irelandet még úgy ismerte meg mint David McCallum feleségét, akivel A nagy szökésben dolgozott együtt, és akinek már akkor megmondta, hogy „feleségül fogom venni a nejedet". Ez néhány év múlva meg is történt, és a házasság ki is tartott aztán egészen Ireland haláláig:

22 év alatt pedig összesen 15 filmben játszottak együtt.

Bronson élete utolsó öt évében még egy harmadik házasságra is adta a fejét egy bizonyos Kim Weeks oldalán. A színész az 1990-es évek végén Alzheimer-kórban betegedett meg. 2003. augusztus 31-én halt meg 81 éves korában, tüdőgyulladás következtében, de nyilván szerepet játszott az is, hogy 9(!) éves kora óta dohányzott.