A rossz magyar film fogalom, és mint ilyen, megszámlálhatatlanul sok kritikus, újságíró, vlogger, netán fél- vagy egészen részeg bölcsészhallgató értekezésének témájául szolgált már. És vélhetőleg a hétköznapi mozilátogatók is elkészítették már a maguk szubjektív listáját arról, hogy mely audiovizuális közpénzszivattyú okozta számukra a legintenzívebb fájdalmat. Távol álljon tőlünk, hogy megkérdőjelezzük az Álom.net, a Szuperbojz vagy a Pappa Pia-kaliberű művek dobogós helyezésének létjogosultságát, ugyanakkor kötelességünk igazságot szolgáltatni öt olyan műnek is, melyeket méltatlanul ritkán emlegetnek a legalávalóbbak között.

Rosszfiúk

Bár a képeslap a 90-es évek végén még nem volt totális anakronizmus, arról nincs tudomásunk, hogy létezett-e belőle fiatalkorúak börtöne vagy javítóintézet által illusztrált verzió. Ugyanakkor élhetünk a gyanúperrel, hogy Sas Tamásnak kézbesítettek hasonló – igen limitált – kiadványt, a rendező pedig ekkor volt először szemtanúja hasonló intézménynek. Ha ugyanis Paudits Béla posztapokaliptikus bandavezért alakított volna a Mad Maxben, akkor sem lett volna képes megugrani a hiteltelenség azon fokát, melyet a Rosszfiúk elítéltjei képviselnek.

Rajkai Zoltán már a 8. percben becsicskítja Bodó Viktort, akiben fel sem merül, hogy egy fújásnyi Chemotox-szal kivégezhetné a 60 kilós zárkamenőt. Az alfahím legvérfagyasztóbb vonása, hogy egy Horthy-korszakbeli szlengszótár kifejezéseivel kommunikál, ebbéli szokását pedig alattvalóira is átragasztja. Az Este Megdurranunk, Kiscsillag Baráti Kör eközben zenekari kollektívát is alkot, melyben Rajkai az ördögbotos-szimatszatyros bölcsész-szövegírás hagyományait követi, kínosan ódzkodva a „mulatási, csajozási” fordulatoktól. De mégsem ő a film legnagyobb paradoxona: mivel a Ganxsta Zolee és a Kartel által jegyzett filmzenealbum telitalálat lett, Sas Tamás égető kényszert érzett, hogy a zenekari főhős szerepeltetésével ellensúlyozza ezt a súlyos baklövést. Döglégy először mint csőbe húzott és letartóztatott gengszterfőnök bukkan fel, majd egy másik jelenetben az aranyhal-memóriájú kaptárlakók – akik részt vettek kézrekerítésében - immár élő koncerten istenítik őt.

Zimmer Feri 2.

Sajnos több évfolyamnyi Hihetetlen Magazin átnyálazása után is csak találgathatunk arról, hogy mit művelhettek a testrablók Tímár Péterrel a 90-es évek második felében. A Szkeptikusok Társasága szerint azonban szó sincs ilyesmiről, a kreativitás elleni védőoltást Kálomista Gábor adta be neki 1997-ben. Bár a rendezői nívójának hanyatlása valóban a Zimmer Feritől datálható, a szóban forgó burleszk-vígjáték a maga suttyó módján még úgy-ahogy szerethető volt, és utolsó szállóige-generátorként funkcionált a Tímár-életműben. 2010-es folytatásában azonban összekacsintás és maradandó szófordulatok helyett már csak toronymagas debilfaktor társult a ripacskodás mellé. Ugyanakkor az alkotók mentségére szóljon, hogy az előzetesben lepedőben ijesztgető Reviczky Gábor és a Szellem Feri munkacím után elmaradt a hidegzuhany, ugyanis eleve felkészültünk a legrosszabbra.

Post Mortem

Vannak nettó pszichopata szülők, akik karácsonykor PlayStation-ös dobozban nyújtják át gyermeküknek a műszálas rénszarvasos szvettert. Nos, ezen gyermekekhez hasonlót éltünk át mi is, amikor a Post Mortem nagyon is bizalomgerjesztő trailere után szembesültünk a komplett alkotással, és konstatáltuk, hogy a „magyar horror” továbbra is sokkal inkább szociológiai, mintsem filmművészeti fogalom. Bergendy Péter nem vádolható azzal, hogy ne értene a feszültségteremtéshez, kár, hogy ez azáltal generálódott bennünk, hogy a rendező arányérzéke (pontosabban annak hiánya) romba döntött egy egyedi alapötletet.

Az „Indul a bakterház találkozik az Insidiousszal” koncepció eleinte működőképesnek hat, de aztán amikor a halott lelkek skanzenkörnyezetben honosítják meg az electric boogie-t, már gőzerővel száguld a gyépévonat. A rángatózó, tolószékben laserbreakelő, levegőben moonwalkoló falubeliek látványa már-már a Macskaösszezavaró Kft c. Monty Python-jelenettel vetekszik, csak ezúttal a néző az összezavart fél, a sokkterápia pedig a legkevésbé sem gyógyító hatású.

Hasutasok

Vannak filmesek, akik amolyan úri huncutságként tekintenek a forgatókönyvre, ugyanakkor ez önmagában nem feltétlenül garancia a totális katasztrófára. Léteznek azonban holtbiztos receptek is: ha például ún. vígjáték esetében a rendező egyetlen instrukciója a színészek felé, hogy a következő néhány órában lényegüljenek át Szalacsi Sándorrá, és ignorálják azt a kamera nevű boszorkányos szerkezetet. A tízmillió micisapka országában a májzsugornál már csak az önirónia nagyobb tömegsport, így a légypapírról összevakart alkoholbogarak vőfélyhumora tökéletesen elviszi majd a hátán a produkciót. De a jobb sorsra érdemes Szőke András nem elégedett meg ennyivel, és a Heti Hetes két nagyágyúját is csatasorba állította. Farkasházy Tivadart két(!) jelenetben is hagyta szóhoz jutni, de ezt még mindig kevésbé sérelmezzük, mint az ominózus álomjelenetet, melyért Hernádi Judit két kategóriában (Legindokolatlanabb / Legfelkavaróbb mellvillantás) is kiharcolta volna az Arany Málnát.

Megint tanú

Mindannyian ismerünk olyanokat, akik szakemberi segítséggel sem tudtak napirendre térni a Macskafogó 2 és a Kis Vuk fölött. (Bevalljuk, volt idő, amikor a lelkisegély-szolgálat munkatársai előttünk is letagadtatták magukat, amikor már századszorra kezdtük taglalni ezen traumáinkat.) Pedig az ősbűn, mely zöld utat adott a kulturális hullarablásnak, már 1995-ben megfogant. Ha van valami, ami korábban csak legrosszabb rémálmainkban tárult elénk, az Pelikán József egy Unicum-reklámban, amint félmeztelen csajok rángatják le róla a gumicsizmát. Bacsó Péter (és Fábry Sándor társ-forgatókönyvíró) ilyen és ehhez hasonló avantgárd agyrémekkel próbálták karikírozni a rendszerváltást követő éveket, és bizarr törekvésük bizonyos értelemben célt is ért. A Megint tanú után biztosak voltunk benne: inkább lennénk petróleummal lelocsolt fél disznó az 50-esekben, ha a 90-es évek filmgyártása ebbe az irányba tart.