A jól elhelyezett csattanókat mindenki szereti, hát még a megdöbbentő filmvégi fordulatokat. Cikkünkben néhány ilyen csavar kulisszái mögé lesünk be. Vigyázat, SPOILERHEGYEK!
A majmok bolygója
Az 1968-as sci-fi Pierre Bouelle francia író tudományos-fantasztikus regényén alapul (ő jegyzi egyébként a Híd a Kwai folyón eredetijét is), amelyben azonban nem szerepelt a végén az a döbbenetes felfedezés, ami a főhősökkel együtt éri a nézőt, hogy valójában mindvégig a Földön voltak. A könyv egyszerűen tényleg egy olyan külön bolygón játszódik, ahol a majmok az uralkodó faj. Arthur Jacobs producer viszont mindezt túl szimplának tartotta, és egy megbeszélés során azzal állt elő Blake Edwardsnak (egy ponton ugyanis úgy volt, hogy a Rózsaszín Párduc-filmek direktora rendezi a filmet), hogy mi lenne, ha szerepelne benne a fent is ismertetett, azóta ikonikussá vált csavar.
Edwards imádta a gondolatot, és azzal járult hozzá a kidolgozáshoz, hogy amikor kiléptek az utcára a beszélgetésük helyszínének választott delikáteszből, meglátták, hogy az épület falára a Szabadság-szobor volt felfestve – erről pedig egyszerre jutott eszükbe mindkettejüknek a nagy ötlet, hogy ez legyen A majmok bolygójában az az elem, amiről a központi karakter rájön, hogy valójában a Földön raboskodott.
Harcosok klubja
A majmok bolygójához hasonlóan az évtizedekkel később, 1999-ben bemutatott kultfilmet is egy (kult)regény alapján forgatták, amit Chuck Palahniuk írt. A fogyasztói társadalomról az erőszak segítségével éles szatírát megfogalmazó alkotás ötlete pedig onnan jött a szerzőnek, hogy egykor önkéntesként egy hospice házban dolgozott, ahol az volt a feladata, hogy elkísérje a betegeket a csoportterápiás gyűlésekre, majd elhozza őket onnan (ahogy azt biztos mindenki pontosan tudja, a Harcosok klubja cselekményének fontos mozzanatait jelentik a támogatói csoportok találkozói).
„Ott találtam magam egy-egy szobában ülve gyűlésről gyűlésre, és hatalmas lelkifurdalásom volt amiatt, hogy én vagyok az egyedüli egészséges ember.
Mintha valamiféle katasztrófaturista lennék.
És elkezdett járni az agyam, hogy mi lenne, ha valaki csak eljátszaná, hogy beteg, azért, hogy ott lehessen, és részesülhessen a katartikus érzelmekből, az intimitásból, az őszinteségből. És így állt össze az egésznek az ötlete” – nyilatkozta Palahniuk, aki egyébként Pierre Bouelle-hez hasonlóan sokkal jobbnak találta a regényéből forgatott film befejezését, mint a saját munkájáét.
Casablanca
Amikor a Casablanca végén Rick felrakja élete szerelmét, Ilsát is a nő férjét, a nácikkal szembeni ellenállás kulcsalakjának számító Victor Laszlót a németek gyűrűjéből kimenekítő repülőre, valószínűleg nemcsak az ő szívük szakadt meg, hanem a nézőké is. Ahogy arról röviden már ebben a cikkünkben is írtunk, az Ilsát alakító Ingrid Bergman a forgatás kezdetekor még nem tudta, mi lesz a film befejezése – ahogy senki más sem a stábból. A munkálatokat ugyanis úgy kezdték el, hogy még csak a forgatókönyv fele volt készen, és csak előző éjszaka írták meg a másnap következő jeleneteket, sőt, a produkciós folyamatok végén akkora volt a kapkodás, hogy csak percekkel a felvétel előtt, a helyszínen.
Ahogy arról Frank Miller, a Casablanca: As Time Goes By című monográfia szerzője is írt: „Ingrid Bergman végig bizonytalan volt a film befejezését illetően. (…) Nem tudta, melyik férfié lesz a végén.
A rendező folyamatosan arra biztatta, hogy ezt a köztes állapotot ragadja meg a játékával – és ő úgy is tett.
És pontosan ez volt az, amitől a film sokkal jobban működött, mintha Bergman már eleve tudta volna, hogy mi lesz a vége.”
A Birodalom visszavág
Az „én vagyok az apád” mondat még annak is örökre beleégett a tudatába, aki nem is látta az ötödik Star Wars-filmet, olyan gyakran idézik (félre, lásd a „Luke, én vagyok az apád” sort, a Mandela-effektus egyik csodálatos példáját). A szóban forgó vallomást Darth Vader teszi Luke Skywalkernek, és ez a váratlanul kiderülő apa-fiú kapcsolat valójában nagyon is szépen és következetesen lett felépítve. Ahogy azt George Lucas, a Csillagok háborúja-mozik atyja egy interjúban felfedte, a ’Darth’ a ’dark’, azaz a sötét variációja, a ’Vader’ szó pedig a ’father’-re, vagyis az apára utal, szóval valójában a ’sötét apa’ szókapcsolat van elrejtve a(z anti)hős nevében.
„Ezek a filmek valójában anyákról és lányokról, illetve apákról és fiúkról szólnak.
A korai részek arról, hogy Luke megpróbálja megváltani az apját. Itt tehát ő áll a középpontban. De ugyanúgy szó van Leia hercegnő küzdelméről is, aki helyre akarja állítani a Köztársaságot, csakúgy, ahogy az anyja tette” – nyilatkozta a Star Wars-filmek üzenetéről Lucas.
Aranypolgár
A „rózsabimbó” egyike a filmtörténelem legszívettépőbb utolsó mondatainak (már abban az értelemben, hogy a karakter utolsó mondata a halála előtt, hiszen a cselekmény legelején hangzik el). Már külön film is készült róla, hogy az Aranypolgár forgatókönyvét a rendezőzseni, Orson Welles felkérésére Hollywood aranykorának egyik méltatlanul elfeledett figurája, Herman J. Mankiewicz, becenevén Mank írta, így tőle származik a rejtélyes szó is. Az egész film tulajdonképpen egy arra irányuló nyomozás, hogy kiderítsék, miért ezt a szót ejtette ki utoljára életében a címszereplő aranypolgár, vagyis Charles Foster Kane. Kane figuráját Mankiewicz bevallottan William Randolph Hearst sajtómágnásról mintázta, és Gore Vidal, a híres író egy időben azt terjesztette, hogy
valójában nem a gyerekkori szánkót hívták Rózsabimbónak, hanem így becézte Hearst a szeretője, Marion Davies színésznő klitoriszát,
így ez az egész dolog valójában egy bennfentes (és igen pofátlan) poén volt Mank részéről.
A forgatókönyvíró fia, Frank Mankiewicz azonban később egyszer és mindenkorra tisztázta a dolgot. „Itt az ideje, hogy Vidal sztoriját hagyjuk békében nyugodni, és elmondjuk végre az igazságot.
Rózsabimbó egy bicikli volt. Az apám biciklije”
– nyilatkozta a Mankiewicz fiú, és a kerékpár történetét is elmesélte: Rózsabimbó volt a neve gyerekkorában Mankiewicz biciklijének, amit elloptak, amikor a közkönyvtár elé parkolt vele. Hogy megbüntessék a gondatlanságáért, a szülei nem voltak hajlandóak új bringát venni a gyereknek. A Rózsabimbó tehát, ahogy a filmben, úgy Mank életében is egy jármű volt, egyúttal a gyerekkori ártatlanság és elveszett boldogság szimbóluma.
(via Listverse)
