6 rendező, aki mindig „ugyanazt” a filmet készíti el

Önmagában nem az ördögtől való, ha egy rendező mindig hasonló filmeket készít, de azért nem egy jó tendencia.

Wes Anderson

Sokáig a legmenőbb rendezőnek tartották, ma már sokszor megmosolyogják, de minden kritika ellenére ragaszkodik a saját kiforrott, mérföldekről felismerhető – és pont ezért sokat parodizált stílusához. A különc Wes Anderson különcöknek szóló, különcökről készült munkáinak történetére sokszor már nem is emlékszünk – mi történt például az áttörést jelentő Tenenbaum, a háziátokban? (2001) – mert történet sokszor nincs is, csak alaphelyzet. És ez az alaphelyzet alig változik valamit – talán A fantasztikus Róka úr (2009) volt a kivétel, de annak történetét nem ő, hanem még Roald Dahl írta.

Anderson hősei és antihősei mind kifinomult ízlésű csodabogarak,

akik elképesztő munkával összerakott, rendkívül részletgazdag és egyéni ízlésvilágú díszletek között mozognak. Ahol minden elrendezés szimmetrikus, minden szín pasztell, ami még most is van olyan vonzó elképezelés, hogy minden új munkájához kéttucatnyi világsztárt behúzhasson, mint legutóbb az Asteroid City (2023) és A föníciai séma (2025) esetében.

Talán észre sem vetted, hogy Wes Anderson megnyerte élete első Oscarját

Persze lehet, hogy még ő sem tudja, hiszen ott sem volt a gálán.

Tovább

Zack Snyder

Nincs még egy olyan rendező, akiről jobban el lehetne mondani, hogy a stílust mindig a tartalom elé helyezi, mint Zack Snyder, aki sokszor képtelen arra, hogy megértse az általa adaptált projektek összetettségét. Ami nem jelenti azt, hogy ne készített volna a karrierje során jó filmeket, de azok mindig közvetlenül a már meglévő alapanyagok változtatások nélküli feldolgozásából születtek, mint például a remake Holtak hajnala (2004), a képregény-feldolgozás 300 (2007) és kis jóindulattal Az Őrzők legendája (2010) esetében. Snyder azonban annyira megszállottja lett a lassított felvételeknek, a túlzásba vitt vallási témáknak, a komor CGI-környezeteknek és a stilizált erőszaknak, hogy mindez összefolyik munkáiban egy látványos, de rendkívül nyomasztó masszává – lásd Batman álomjelenetét a Batman Superman ellen - Az igazság hajnalában (2016). Ráadásul a DCEU elindítására irányuló erőfeszítései annyira sikertelenek voltak a filmes univerzum lényegének megértésében, hogy James Gunnnak a nulláról kellett kezdenie a franchise-t. Legutóbbi munkáit, a Rebel Moon-sorozat első két filmjét annyira rosszul fogadták, hogy a Netflix szolgáltató nem volt hajlandó zöld utat adni a további részeknek.

Rebel Moon: Csodásan néz ki, de fájóan buta Zack Snyder Star Wars-utánzata

Úgy tűnt, Zack Snyder egy elképesztően látványos és izgalmas filmet hoz össze az év végére a Netflixnek, de ebből csak a látványos igaz, saját Star Wars-univerzumának első darabja ugyanis rém egyszerűre sikerült.

Tovább

Judd Apatow

Judd Apatow kétségtelenül a vígjáték történetének egyik legfontosabb hatású producere és forgatókönyvírója, mivel számos nagyszerű rendező és művész karrierjét indította el. Olyan modern vígjátékklasszikusok fűződnek a nevéhez ebben a minőségében, mint például a Koszorúslányok, A híres Ron Burgundy legendája, a Superbad - avagy miért ciki a szex?, a zseniális Ananász expressz vagy a Tesó-tusa.

Mind kicsit hasonló humorú, de nagyon más film volt,

és ennek ellenére rendezőként Apatow filmjei általában ugyanazt a történetet mesélik el: egy „férfi-gyermekről” szólnak, akinek fel kell nőnie, és felelősséget kell vállalnia tetteiért. Bár ez elbűvölő és eredeti volt a 40 éves szűz és a Felkoppintva című filmek esetében, jóval kevésbé lett vonzó, amikor Amy Schumerre osztotta a Kész katasztrófa és Pete Davidsonra a Staten Island királya főszerepét. Ezek furcsa, nem feltétlen szimpatikus dramedyk voltak, amik semmi másról nem szóltak, csak főhőseik ellentmondásos egyéniségéről. Remélhetőleg a Glen Powell főszereplésével készülő közelgő új filmje megmutatja, hogy tisztában van a munkásságában rejlő klisékkel, és képes ezen változtatni, kilépni a formulából, amibe hosszú évekre beleragadt.

Dennis Dugan

Adam Sandlert gyakran vádolják azzal, és nem is alaptalanul, hogy karrierjét arra használta fel, hogy olyan haverjainak szerezzen színészi munkát, mint David Spade, Rob Schneider és Kevin James, de valójában sokkal többet tett azért, hogy Dennis Dugan rendezőt a pályán tartsa, és megélhetést biztosítson számára. A sztár, aki szeret rövidnadrágban dolgozni, számos valóban szórakoztató vígjátékot készített az évek során,

de Dugan felelős szinte az összes csapnivaló munkájáért,

köztük a Férj és férjért (2007), a tévében rongyosra játszott Kellékfeleségért (2011), az elviselhetetlen Jack és Jillért (2011) és mindkét Nagyfiúk-filmért. Ami szomorú, az az, hogy Dugan filmjei annyira rosszak, hogy azokhoz képest Sandler más munkái igazi gyöngyszemnek tűnnek. Neki is „köszönhető”, hogy Sandler alakítását annyira felértékelték a Safdie testvérek Csiszolatlan gyémánt (2019) és Noah Baumbach Jay Kelly (2025) című filmjében. Eléggé árulkodó tény arra nézve, hogy Dugan karrierje mennyire Sandlertől függ, hogy a nélküle készített filmről (köztük a 2020-as Szerelmek, esküvők és egyéb katasztrófák) gyakorlatilag senki sem hallott.

Anthony Russo és Joe Russo

Anthony és Joe Russo közös karrierje bizonyítja a legjobban, hogy valójában az azóta menesztett Kevin Feige volt a felelős a Marvel Filmes Univerzum korai szakaszának sikereiért, mivel a duó maga is mindössze négy tényleg jó Marvel-filmet rendezett, az Amerika Kapitány - A tél katonáját, az Amerika Kapitány: Polgárháborút, a Bosszúállók: Végtelen háborút és a Bosszúállók: Végjátékot. Mindet Feige szigorú irányításával. Lehet, hogy jó mesteremberek, de nem jó alkotók, mert azóta minden, amit csináltak,

jobb alkotások generikus, tehetségtelen, fantáziátlan koppintása volt.

Mint például a komolynak szánt Cherry: Az elveszett ártatlanság, ami egy fantáziátlan poszttraumás stressz szindrómás dráma volt, a csilliárd dollárba kerülő A szürke ember jobb akciófilmek paródiájának tűnt. Az Elektronikus állam a XXI. század egyik legrosszabb filmje lett, ami semmibe vette az eredeti képregény összes erényét. Nincs igazán mentség arra, hogy mennyire alkalmatlanok Russóék bármiféle önálló, minőségi tartalom előállítására, hiába kapják meg a világ összes pénzét, és komoly aggodalomra ad okot a tény, hogy ők készítették a közelgő Bosszúállók: Doctor Doom ébredését is. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a testvérek producerként komoly sikereket értek el: ők jegyezték a Tyler Rake: A kimenekítést és a nagyszerű iraki háborús filmet, a Moszul ostromát is.

Elektronikus állam: A Netflixnek még a retró robotapokalipszist is sikerült unalmassá tennie, potom 320 millió dollárból

A legpozitívabb dolog, amit el tudnék mondani Chris Pratt és Millie Bobbie Brown filmjéről, az az, hogy a videójáték-verzióját szívesen kipróbálnám. Aztán eszembe jut, hogy igazából ennél sokkal jobb modok is készültek a New Vegashoz.

Tovább

Roland Emmerich

Bár Roland Emmerich nagyszabású, kendőzetlenül ostoba katasztrófafilmjeinek egykor volt némi varázsa – és érezhető anyagi sikere -, karrierje során elérte azt a pontot, ahol munkája kínossá vált. A korai Emmerich-filmek – mint A függetlenség napja és a Tökéletes katona vagy a Csillagkapu – szórakoztatóak voltak a 90-es évek jellegzetes termékeiként.

Emmerich ezt a korszakot igazából sosem hagyta hátra, miközben a világ óriási változott.

Persze van, aki tud élni a retro stílus által kínált lehetőségekkel, de az nem ő. A rendező a 90-es évek filmjeinek stílusában modern katasztrófa-látványosságok készítésére tett kísérlete olyan óriási csalódásokat eredményezett, mint például a Holnapután, a 2022-es Moonfall és Az elnök végveszélyben. Nincs biztosabb jele arra, hogy Emmerich már messze nem a régi, mint a 2016-os A függetlenség napja – Feltámadás, a legsikeresebb filmjének régóta várt folytatása. Míg az első projektje egy szórakoztató kalandfilm volt, amelyet olyan sztárok alakítása adott el, mint Will Smith és Jeff Goldblum, a folytatás a lehangoló speciális effektek komor, csúnya és lehangoló keveréke lett, amely egyszer s mindenkorra bebizonyította, hogy a rendezőnek vissza kellene vonulnia – de nem vonul, és éppen egy nagy klasszikus tönkretételén iparkodik.