Felhőtlen mulatozás, koncepciós perek, népmesék és kallódó értelmiség.
A magyar film mindig a korszak tükre volt, amiben készült, de az emberé is, aki készítette. Az alkotáson nyomot hagy a közeg, amiben készül, és az alkotó is, aki készíti. Ami viszont minden magyar filmben közös, készüljön bármikor, bárki által, hogy ott van benne valami, ami minket, magyarokat jellemez. Íme hét magyar film, ami megmutatja, milyen is a magyar életérzés.
Liliomfi (1954)
Minden idők egyik legnagyszerűbb magyar vígjátéka több mint hetven éve készült, de frissességéből mit sem veszített. Makk Károly első rendezése Szigligeti Ede 1849-es színdarabja alapján készült, ám a forgatókönyvet jegyző Mészöly Dezső olyan változtatásokat vitt véghez, ami kifejezetten jót tett a sztorinak, és még inkább a komédia, a felszabadult vidámság tükröződik benne. Kapásból áttette a történet helyszínét Kolozsvárról a Balaton-felvidékre, a badacsonyi forgatás pedig igazi felüdülés volt a stábnak, ami a filmen is meglátszik.
A Liliomfi a szerelem, a mulatozás és az önfelvállalás filmje, amiben ott van minden harsányság, ami a felszabadult magyar embert jellemzi.
Nem csoda, hiszen ez volt az egyik első vígjáték, ami a Rákosi-korszak után készült, ami nem igazán preferálta az öncélú komédiázást.
A tanú (1969)
Minden idők legzseniálisabb szatírája a kommunista rendszerről, de A tanú valójában görbe tükröt állít mindenfajta diktatúra és koncepciós per elé. Bacsó Péter rendezése nem csak kultfilm, de az is idézi, aki nem tudja, hogy innen idéz:
- „Az élet nem habostorta.”;
- „A nemzetközi helyzet egyre fokozódik.”;
- „Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.”
A tanú évekig hevert dobozban, pedig a cenzúra belepiszkált itt-ott, de végül nem lehetett bemutatni: az első hivatalos vetítés 1981-ben volt a cannes-i filmfesztiválon. Ez már önmagában elég, hogy a listánkra kerüljön, hiszen mi magyarabb annál, minthogy az aktuális hatalom annyira fél a szatírától, hogy még cenzúrázva sem engedi levetíteni. De a Kállai Ferenc által alakított gátőrben,
Pelikán Józsefben is megvan minden, ami egy megvezetett, meghurcolt és kihasznált kisemberben megtalálható, akit nem csak bábként használ a hatalom, hanem tulajdonképpen felmossa vele a padlót – emberünk pedig mosolyog mindehhez.
A legbeszédesebb talán az a jelenet, mikor a saját hóhérja, Doktor Kotász után kurjongat.
Ez is érdekelhet
8 érdekesség A tanú cenzúrázatlan verziójáról – amiből kicenzúráztak egy részt
Gorombább lett a foglár, több az utalás Rajk Lászlóra, de más lett a 2019-ben bemutatott kultfilm vége, mint az 1969-es változaté.
Lássuk!
Fehérlófia (1981)
Ha a magyar életérzésről beszélünk, nem maradhatnak ki a regék, mondák és népmesék sem – ezek audiovizuális megjelenítésének mestere Jankovics Marcell volt. A magyar népmesét alapul vevő animációs film az avar, a hun és a magyar motívumrendszereket vegyíti, miközben az egészet egyfajta pszichedelikus látványvilággal teszi még delejesebbé.
„Az ember ma is a fényre vágyik, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, mint vágyott már sok száz millió évvel ezelőtt, kovamoszat-korában. A mese a vágyott világosság eljövetelét, örök visszatérését hirdeti.”
– mondta a Fehérlófiáról a rendező. A film egyetemességét mutatja, hogy nem csak itthon, de külföldön is sikeres, az IndieWire kritikusa azt írta róla: „minden idők legjobb pszichedelikus animációja”.
Dögkeselyű (1982)
Választhattuk volna ebből az évből Gothár Péter kultfilmjét, a Megáll az időt is, de az túl kézenfekvő lett volna. A Cserhalmi György főszereplésével készült Dögkeselyű egy simlis taxisofőrről, Simon Józsefről szól, akit meglopnak, de ezt nem tűrheti, ezért elindul piti kis bosszúhadjáratára. András Ferenc rendezése
az ügyeskedő kisembert, a folyton kisebbrendűségűségi komplexussal küzdő, magát becsületesnek tartó, de amúgy mindig trükköző munkást teszi meg főhősnek.
A Dögkeselyű trükkje, hogy mi magunk is szeretnénk feddhetetlen bosszúállónak látni Simont, ám ha jobban odafigyelünk a film elején, kiderül, hogy bizony ő is van, hogy saját zsebre fuvaroz, és mint később kiderül, jól ismer pár alvilági figurát.
Ez is érdekelhet
Szállj be a piros Ladába! – 7 érdekesség és 3 baki a Dögkeselyűből
A magyar Összeomlás, Cserhalmi Györggyel.
Lássuk!
Idő van (1985)
Esterházy Péter irodalmi forgatókönyvéből Gothár Péter faragott filmszatírát, melynek látszólagos sztorija, hogy a családi nyaraláson kinő a feleség arcán egy szőr, amit az istennek se lehet eltávolítani, így meg kell szakítani a régóta várt üdülést. Bármennyire is groteszk, már ez is egy igazi magyar életérzés:
mindig a nyaralás előtt/közben történik valami gebasz.
De ami igazán hozza a magyar világlátást, azok a párbeszédek. Például az, hogy:
„Kis ország, nagy tányér.”
Roncsfilm (1992)
Terhelt időszakban, terhelt környéken játszódik Szomjas György kultikus filmje: 1989-ben járunk a nyolcadik kerületi Szigony utcában, a Gólya presszóban, ahol csak úgy zajlik az élet. A rendszerváltás szele már mindenhová befúj, de a Roncsfilm szereplői ebből mit sem vesznek észre, élik tovább kisszerű életüket.
„Szomjas rendkívül népszerű, kultikussá váló Roncsfilmje az új világ tragikomikus groteszkje, s egyúttal egy stílus, a rendszerváltozás által a korábbi viszonyokat feldúló, a gyors átalakulás visszásságait feldolgozó, a zavart gyakran a beszélt nyelv »szétesésével«, »romlottságával«, primitívségével tükröző »roncsfilmezés« elindítója.”
– írja Gelencsér Gábor. A film valójában groteszk anekdoták füzére, nincs egy központi történet, mert egy ilyen társadalomnak nincs valódi sztorija. Nem mellesleg itt hívják először Kapának Mucsi Zoltán karakterét, akit később Jancsó Miklós visz tovább.
Ez is érdekelhet
VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014)
Reisz Gábor „így jöttem” filmje hamar kultikus státuszba emelkedett. Főszereplője egy friss diplomás, huszonkilenc éves bölcsész, akinek fogalma sincs, mit kezdjen az életével. A barátnője elhagyta, és mindenki a munkakereséssel nyaggatja, ő meg közben részegen vesz egy jegyet Lisszabonba, ahová el is utazik, hátha ott rájön, mitévő legyen.
A kallódó értelmiség régi toposz, ám a VAN empátiával és humorral mutatja be a fővárosi Y-generációt.
Reisz filmje egyetemes problémákkal foglalkozik, de ha valaki a 2010-es évek Budapestjén volt fiatal, annak egy plusz, személyes réteggel gazdagszik a film.
(via Gelencsér Gábor: Magyar film 1.0, NFI)
