A 90-es évek nem a visszafogottságról volt híres, az akciófilmeket pedig a legvalószínűtlenebb tűzpárbajok és a lehető legnagyobb robbanások jellemezték - ezekből csemegéztünk egy kicsit.
Hideg, mint a kő (1991)
Emlékszik még valaki Brian Bosworthre? A bundesliga frizurás amerikai focistából lett színész pár évig megbízhatóan szállította a 90-as évek B-filmjeit, és persze nem a színészi játékával, hanem fizikumával aratott. Legelső főszerepében egy brutális motoros szektába beépült zsarut játszik, aki egy minden eddiginél kegyetlenebb terrorakciót akar meghiúsítani, amiben befolyásos üzletemberek és politikusok is részt vesznek. Egymaga száll szembe az egész szervezettel, a nagy finálé pedig Mississippi állam szenátusának épületében zajlik, amit megszállnak a motorosok
– Bosworth is motoros, de ez ne zavarjon meg senkit.
A véres és látványos finálé során a gonoszok mészárolják a szenátus tagjait, a kiérkező rendőröket és katonákat, miközben Huff őket szedi le, de érdekes módon a rosszak vezetőjét (Lance Henriksen) csak laposra veri. A legnagyobb kunszt azonban az egyik motoros leszedése úgy, hogy a „gazdátlan” motor az ablakon kirepülve leszedi a szektát támogató helikoptert.
Leszámolás Kis-Tokióban (1991)
A pályája elején lévő, és sajnos nagyon fiatalon elhunyt Brandon Lee itt meglepő módon egy Amerikában született japán zsarut játszik, aki egy Japánban nevelkedett amerikai rendőrtiszttel (Dolph Lundgren) ered a jakuza, egész pontosan a mindig remek gonoszakat alakító Cary-Hiroyuki Tagawa nyomába. A rémesen összerakott történetet elsősorban a csapnivaló színészi játék homályosítja el, amiben Tia Carrerének is nagy szerepe van
– ő is japánt játszik filippínó létére.
A srácok persze a végén elkapják a gonosz jakuza főnököt, aki egy helyi, kis-tokiói felvonulásban próbál elvegyülni. Amikor a röhejes népviseletben lévő Lundgren mégis utoléri, mindketten szereznek szamurájkardot – az ilyen helyeken az mindig van! - és azzal folytatják. A legvégén Dolph nem csak felnyársalja a japánt, de egy pörgő tűzijáték-állványhoz szegezi, ami egész bizarr látvány – de maga a film is bizarr!
Harley Davidson és a Marlboro Man (1991)
Két nehézfiú, Harley Davidson és Marlboro Man segíteni próbálnak az egyik barátjukon, akitől egy bank el akarja venni a bárját. Ki is rabolják a bank pénzszállító autóját, de tévedésből egy másik kocsit támadnak meg, amely viszont kábítószerrel van tele. Így indul a 90-es évek egyik legvalószínűtlenebb akciófilmje, amelyben a szakállas, cowboyszerkós Don Johnson és a motoros dzsekis Mickey Rourke rakják össze azt, amijük van. A végső összecsapásban, ami egy repülőgép temetőben játszódik a gonosz bank még gonoszabb végrehajtójának (Daniel Baldwin) érthetetlen módon földig érő bőrkabátban menetelő embereivel,
hőseink végig arról értekeznek, mennyibe kerül egy golyó
– két dollár -, és mennyi pénz volt egy-egy rosszfiút kinyírni. Bár a névtelen genyókat kinyírják, a főgenyó elkapja a sebesült Marlborót, majd patthelyzet alakul ki, mert Harley Davidson nem egy mesterlövész, első lövése a barátja karját találja el – aztán csak sikerül lepuffantania elbizakodott ellenfelét. Mickey Rourke egyébként végig olyan, mint egy részeg könyvelő a céges paintball partyn, de pont ettől vicces az egész.
Bérgyilkosok (1995)
Richard Donner akciófilmjében, amelynek forgatókönyvét a Wachowski nővérek írták, egy régi vágású, saját elvei szerint élő és dolgozó bérgyilkos (Sylvester Stallone) küzd meg egy, az új generációhoz tartozó kollégával (Antonio Banderas), miután ugyanarra a célpontra, egy hacker lányra (Julianne Moore) kaptak megbízást. Igen, volt idő, amikor Stallone és Julienne Moore egy filmben játszottak, de Banderas már ekkor is mindent túljátszik, igaz, a karaktere is túl van írva, ugyanis
ő akar a bérgyilkosok királya lenni, ami nyilván komplett hülyeség.
Hőseink első összecsapása a hacker csaj lakásában zajlik, és a jól megkomponált tűzharcnak a szomszéd lány is áldozatul esik – viszont megtudjuk, hogy Banderas karakterének pont szülinapja van. És mit kap szülinapjára? Egy jó nagy robbanást, Stallone ugyanis begyújtja a gázvezetéket, de a másik van olyan profi, hogy a konyhaasztalt maga elé kapva kizuhan az ablakon, és jöhet majd a következő menet.
Végképp eltörölni (1996)
Lássuk be, nem minden Arnold Schwarzenegger film jó, és az 1996-os Végképp eltörölni két dolog miatt maradt csak emlékezetes: hogy a szépségkirálynő Vanessa L. Williams volt itt a partnere, na meg a lezárás. Ami a Central Park állatkertjében játszódik: korrupt zsaruk sarokba szorítják Williamst, aki egy összeesküvés nyomaira bukkant, de megérkezik Arnold, hogy megmentse.
A gond az, hogy csak két tölténye maradt,
a nőnek még annyi sem, de azonnal felméri a lehetőségeket, és kilövi a krokodilok lakhelyének üvegét. A kiömlő víz lesodorja a lábukról a rosszfiúkat és kimossa a krokodilokat, akik mindet felzabálják. Igaz, még van egy legutolsó jelenet, amiben a gonosz James Caan megkapja a magáét, de a krokodilok mindent visznek!
Rés a pajzson (1996)
A hongkongi akciófilmek pápája, John Woo a 90-es években Hollywoodban is próbálkozott, mondjuk úgy, hogy vegyes eredménnyel. Ebben a filmjében két kiváló pilóta próbarepülést hajt végre egy B-3-as vadászbombázóval, a fedélzetén két nukleáris töltettel, Deakins őrnagy (John Travolta) azonban terroristák kezére játssza a tömegpusztító fegyvereket szállító gépet, társát pedig katapultálja. Hale (Christian Slater) túléli a merényletet, és bosszúra éhesen nyomába ered áruló barátjának és cinkosainak a sivatag kellős közepén.
Woo mindig is értett a látványosan eltúlzott akciójelenetekhez,
most is vetődés közben, lassítva tüzelnek, amihez hatalmas robbanások dukálnak – és mindez egy száguldó vonaton, annak fedélzetén a megmaradt nukleáris töltöttel. Ami egy másik lángoló vonat felé robog, miközben a jó pilóta és a rossz pilóta ökölre megy 20 dolláros tétért – visszacsatolva a film elején vívott, akkor még barátságos összecsapásra.
Az utolsó emberig (1996)
Ahhoz képest, hogy Walter Hill western-szerűsége egy nemes alapanyag, Akira Kurosawa klasszikusa, A testőr alapján készült, rettentő felejthető film lett, amiben a főszereplő Bruce Willisnek is óriási szerepe van, és az egész már akkor félremegy, amikor kiderül, hogy ő a saját történetének a narrátora is. Ő ugyanis John Smith, a titokzatos idegen, aki a szesztilalom Amerikájában egymásnak ugrasztja egy kisvárosban az olasz és az ír maffiát. És aki a tűzzel játszik, hiszen egyszer alaposan összeverik,
de ő sokszorosan fizet mindent vissza.
Egyszerűen besétál az ír gengszterek főhadiszállására, egy hotelbe, és szitává lő mindenkit. És ez valószínűleg Hollywood történetének egyik legvalószínűtlenebb lövöldözése, hiszen mindenki métereket repül, akit Willis egyik pisztolya eltalál – kettővel dolgozik -, őt viszont csodás módon minden golyó messzire elkerül.
A Sakál (1997)
Frederick Forsyth 1971-es bestsellerje, A Sakál napja már 1973-ban kapott egy filmes feldolgozást, amelyben Edward Fox alakította a Sakál nevű bérgyilkost, aki merényletet tervezett Charles de Gaulle francia elnök ellen. Az 1997-es A Sakálban Bruce Willist viszont az azeri maffia béreli fel arra, hogy ölje meg az Amerikai Egyesült Államok First Ladyjét. A koncepció az volt, hogy Willisnek sok arca van, így tud mindig elvegyülni, csakhogy neki NINCS sok arca, így bukott az egész,
de nem is nagyon erőlködött itt senki.
Az a rész viszont remek, ahol éleslövészetet tart a Jack Black által neki külön gyártott, bazi nagy, távirányítható automata mesterlövész puskával – ahol Black a célpont. Az eredeti filmben egyébként pont a Sakálnak dolgozó fegyvermester az, akit a bérgyilkos egyetlenként életben hagy, tiszteletből, de két különböző történetről van szó.
