A félszemű kisfiú, a majom és a félig szarvasbogár szamuráj elképesztő történetet hoz össze a fantázia, a család és a zene varázslatos erejéről, de a filmet mégis a majom arca viszi a hátán.
Kinek ajánljuk? Mindenkinek, aki szereti a régimódi, mégis előremutató animációt, akikwet érdekel a japán kultúra és akik szeretik a varászlatot.
Az amerikai LAIKA animációs stúdió (Coraline, Paranorman A doboztrollok) eddig is a maga útját járta: nem a digitális animáció kényelmét és korszerűségét választották, hanem maradtak az elképesztően munkaigényes „ódivatú” ún. stop motion animációnál. Ez legfeljebb annyiban különbözik a jó öreg gyurmaanimációtól, hogy ügyesen megszerkesztett maketteket mozgat egy kisebb hadseregnyi lelkes szakember, minden egyes beállításról nagy felbontású kép készül, és ezeket összefűzve elevenedik meg az adott jelenet és végül az egész film. Mindez hihetetlen részletgazdagságot és egyfajta elvarázsolt hangulatot eredményez, de csakis akkor teljesedhet ki, ha megvalósítás tökéletesen illeszkedik magához a történethez – és a Kubo és a varázshúrok esetében pontosan ez történik.
A címbéli Kubo egy félszemű kisfiú, aki történetünk elején súlyos beteg édesanyját ápolja, és abból tartja el kettőjüket, hogy varázslatos kéthúrú hangszerén, a shamisenen játszva történeteket mesél a közeli falvakban, miközben a zene életre kelti a nála lévő papírlapokat. Ám Kubónak hamarosan menekülnie kell, démoni erők erednek a nyomába, de segítségére lesz egy bölcs, de néha kissé házsártos majom, annak a kis totemállatnak a megelevenedett változata, amit mindig magával hordott, és egy emlékezetkieséses, félig bogár megátkozott szamuráj. Nekik hármójuknak kell a fiú sosem látott apjának fegyverzetét megtalálniuk, hóviharon, hegyeken, tavakon átkelve és ezer veszéllyel dacolva. És ez a drámai leírás kivételesen helytálló, mert a film minden kockája nagyszabású, mégsem dagályos, izgalmas, mégis emberközeli, személyes történet marad,
A Kubo a Laika stúdió eddig legnagyobb szabású produkciója, amit jól illusztrál, hogy a rendezést a stúdió vezetője, Travis Knight vállalta – ő eddig még nem rendezett -, és néhány adat is elég sokatmondó. A főszereplőhöz 23.187 arcprototípust készítettek, így 48 millió(!) lehetséges arckifejezésre „képes”, a történet közepén található, a Hosszú-tavon játszódó jelenetsort pedig 19 hónapig készítették el. A történethez felhasználták a japán képzőművészet szinte valamennyi ismert formáját a vízfestéstől az origamiig, de tanulmányozták a kabuki színházat, az étkezést és a különböző hagyományos ünnepeket és a zenét is – noha egy az egyben amerikai stáb dolgozott a filmen, a legjapánabb közülük az egyik szereplő hangját szolgáltató Star Trek-es George Takei volt. A hagyományos stop-motion technológiát most némi hagyományos animációval és CGI-vel dúsították, de komplett színházi díszleteket is építettek néhány jelenethez – például akkor, amikor Kubóéknak egy óriási csontvázzal kell megküzdeniük.
Mert szép dolog a művészet és a pepecselés a rengeteg részlettel, a Kubo.. egyben hihetetlenül izgalmas is – és gyakran nagyon vicces. Travis Knight remekül érzi, mikor kell érzelmi húrokat pengetnie – és ez most egy túlságosan is kínálkozó szóvicc –, mikor kell a szépségre, a humorra és mikor az akcióra hajtania. Mert a hihetetlenül szép jeleneteket adott esetben a legvéresebb hongkongi akciófilmeket megszégyenítő harcjelenetek váltják fel, és ezért érdemes fejben tartani a 12-es korhatár karikát. A film legnagyobb érdeme azonban nem a különböző műfajok és hangulatok tökéletes összhangba hozása vagy a szinte hibátlan technikai megvalósítás, vagy ne adj isten az, hogy nehezen lehet bármihez is hasonlítani, hanem az, hogy a felsoroltak segítségével sikerül felépítenie egy olyan érzelmi ívet, ami a maga nemében páratlan, és amitől tényleg emlékezetes maradhat ez a megható, izgalmas és rendkívül eredeti mese.
Értékelés: 9/10
