A Mamma Mia!-folytatásra érdemes volt tíz évet várni – Kritika: Mamma Mia! Sose hagyjuk abba

Nem okoz csalódást az 1999-es sikermusical 2008-as filmverziójának önálló folytatása. A Mamma Mia! Sose hagyjuk abba sok szempontból van olyan jó, mint az első rész: receptre kéne felírni rosszkedv ellen.

Miközben az első Mamma Mia!-film esetében nagyjából borítékolni lehetett a sikert, hiszen akkorra már az eredeti színpadi musical világszerte ment telt házakkal, addig a második résszel határozott kockázatot vállaltak az alkotók, mivel a sztori szintjén nincs köze a nagy kedvenchez, ráadásul a legnagyobb húzónév, Meryl Streep is csak cameózik benne – ehhez jön ráadásul a felfokozott várakozás, hiszen a közönség már tíz éve vár a folytatásra.

A szimpatikus kockázatvállalás pedig itt közel sem ért véget: a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba ugyanis amolyan „eredettörténet”, azaz azt meséli el, hogyan került az első rész főhősnője, Donna a lakhelyévé vált görög szigetre, illetve hogy hogyan ismerkedett meg három lovagjával, lánya, Sophie három potenciális apukájával. Mindez pedig azt eredményezi, hogy az első rész nagy sztárjainak (Pierce Brosnannek, Colin Firthnek, Stellan Skarsgårdnak, Julie Waltersnek és Christine Baranskinak) ezúttal csupán mellékszerep jut – a főbb szerepeket feltörekvő fiatal színészek kapták, akik közül egyedül a főszerepet játszó Lily James (Hamupipőke, Nyomd, Bébi, nyomd!, A legsötétebb óra) lesz ismerős a legtöbb nézőnek.

És ha már lúd, legyen kövér alapon az alkotók azt is bevállalták, hogy az első film szó szerint mindenki által ismert ABBA-szuperslágerei (Honey, Honey, Money, Money, Money, SOS, The Winner Takes It All) helyett sokkal kevésbé ismert, afféle „B-oldalas” dalokat vettek elő (When I Kissed the Teacher, Why Did It Have to Be Me?, Kisses of Fire, I’ve Been Waiting For You). A Mamma Mia! Sose hagyjuk abbában dramaturgiailag abszolút indokolt pontokon elhangzik ugyan az első rész néhány nagy slágere, például a címadó Mamma Mia, a Dancing Queen vagy az I Have a Dream, de a film játékidejéből jellemzően vagy húsz perc is eltelik, mire felcsendül az első igazi nagy ABBA-sláger (a Waterloo).

De ahogy adott esetben a B-oldalas dalok is lehetnek ugyanolyan jók, mint az A-oldal nagy slágerei, úgy a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba is lett ugyanolyan jó, mint a közkedvelt első rész. Mivel ezúttal még a musicaleredeti sorvezetőjéül használt Jó estét, Mrs. Campbell! sem állt rendelkezésre (az 1999-es színdarab sokat merített a lányának három külföldi apát is prezentáló Gina Lollobrigida-klasszikus sztorijából), a készítők bevetették az igazi nagyágyút: a Mamma Mia 2. forgatókönyvében az angol romkompápának, Richard Curtisnek is benne volt a keze, akinek olyan remek romantikus vígjátékokat köszönhetünk, mint a Négy esküvő és egy temetés, a Sztárom a párom, az Igazából szerelem vagy az Időről időre.

Curtis és társai (a filmet rendezőként jegyző Ol Parker és az eredeti ABBA-musical szövegkönyvét is író Catherine Johnson) jó érzékkel éreztek rá, hogy a svéd együttes dalaival nemcsak egy anya-lánya sztorit, hanem egy, pontosabban három (sőt négy, de nem lőjük le a poént) szerelmes történetet is el lehet mesélni. Ennek megfelelően a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba kicsit líraibb, nem olyan kirobbanó és harsány, mint az első rész (kivéve persze vizuálisan, hiszen most időben is a hetvenes évek végén járunk), mivel a diszkóslágerek helyett nyilván inkább a szerelmes balladákkal festették alá a fiatal Donna és Harry, Donna és Bill, illetve Donna és Sam románcát.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a Mamma Mia!-folytatás komor vagy borongós lenne – épp ellenkezőleg: (azokat a jeleneteket leszámítva, amikor a meghatottságtól könnyek szöknek a néző szemébe) szinte folyamatosan mosolyognunk kell alatta. Nagy kár, hogy nyáron mutatják be, hiszen nagyon jól jönne a belőle áradó vidámságadag a depressziós késő őszi, esős napokon. Az alkotók ráadásul még a hibáikból is tanultak, és az első részben Pierce Brosnan fülsértően hiányos énektudását ért (jogos) kritikák után a sztár most példásan keveset énekel, és azt is nagyon halkan.

Forrás: UIP-Duna Film

 

A romantika és a poénok mellett pedig a költőiség és az összetettebb látásmód sem hiányzik Ol Parker rendezéséből. Nagyon szépen jelenítik meg például azt, hogy hogyan hatnak egymás sorsára az egyes generációk tagjai, hogyan határozza meg a lány életét az, ahogyan az anyja a világot látja. Több képsorral is tisztelegnek ezenkívül az első rész megfelelő részei előtt. Megvan a maga párjelenete a Mamma Mia! tengerparti szerelmi vallomásának, a békaemberek bizarr megjelenésének és a szállodai össztáncnak is.

A Sophie és Sky tengerentúli telefonbeszélgetését bemutató betét pedig önmagában is olyan, mint egy jól sikerült klip, amelyben vizuálisan is nagyon kifejezően mutatják be, hogy jelen pillanatban (amikor a lány Görögországban, a fiú pedig Amerikában van, talán örökre) ugyanannyi dolog választja el a szerelmeseket, mint amennyi összeköti őket (több trükkös vágásnak és egy tükörnek köszönhetően többször is olyan a hatás, mintha a pár tagjai egy térben lennének, de persze tudjuk, hogy mindez csak optikai csalódás, hiszen talán sosem voltak még ilyen távol egymástól – és nem csak térben). De parádés az első filmből a békaemberek táncának megfeleltethető Waterloo-koreográfia is: ezúttal egy étterem összes dolgozója és vendége száll be a vidám karneválba, miközben a Hair híres asztaltáncát is megidézik.

Forrás: UIP-Duna Film

 

Ezzel együtt persze a Mamma Mia! 2. is megmaradt igazi „guilty pleasure”-nek: annak a fajta színtiszta giccsnek, amit mégiscsak imádunk nézni. Fodros harangnacik, térdig érő, ormótlan csizmák, rikító színek, testre feszülő férfi overálok: mégis kinek tetszenek? Nos, a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba megtekintése után inkább az a kérdés: kinek nem?


Kiknek ajánljuk? ABBA-rajongóknak nyilván kötelező, ezenkívül azoknak is, akik szerették az első részt, de rajtuk kívül is tehet egy próbát vele bárki, aki egy kis vidámságra vágyik.

Ítélet: 8/10