Az Arzenál című 1929-es némafilm a kijevi fegyvergyár dolgozóinak felkelését mutatta be a polgárháború során, ám Sztálin nem találta elég hősiesnek, felháborította defetizmusa és nacionalizmusa, így rendezője életét pokollá tette.
A szovjet forradalom győzelmét elképesztő művészeti felvirágzás követte, és ezen belül is úttörő szerepet vitt a film – Lenin szerint a legfontosabb művészeti ág, és persze a leghatékonyabb propagandafegyver. Az olyan szovjet-orosz rendezők, mint Dziga Vertov, Szergej M. Eisenstein, Vszevolod Pudovkin vagy Lev Vlagyimirovics Kulesov nemcsak az olyan európai avantgárd művészeti irányzatok összegzői voltak, mint a futurizmus, a neoimpresszionizmus vagy az expresszionizmus, hanem saját, rendkívül markáns formanyelvet alakítottak ki. Az államosított filmstúdiók ezen művészek saját játszóterévé váltak, ők pedig oly filmeket gyártottak sorban, amik ma is az egyetemes filmművészet hivatkozási pontjai. Aztán persze jött Joszip Visszarionovics Sztálin.
Ezek a történelem legnagyobb gonosztevőinek kedvenc filmjei
Valószínűleg sosem találnátok ki, melyik mozgóképes alkotást indította el legszívesebben privát vetítőjében Hitler, vagy hogy melyik horrorért rajongott leginkább Kim Dzsongil észak-koreai diktátor.
Tovább
Sztálin köztudottan filmrajongó volt, ha tehette, minden nap levetíttetett egyet privát mozijában, imádta a Tarzan-filmeket, gyakran személyesen javított bele készülő művek forgatókönyvébe, viszont meglehetősen konzervatív ízlése volt. Ahogy erősödött hatalma – és ezzel együtt az üldözési mániája –, úgy kezdte rosszallni, visszaszorítani majd üldözni a szabad művészetek minden formáját, köztük a filmet is. Volt is egy rendező, aki ezt igazán megérezte, az ukrán Alekszandr Dovzsenko. Ő a többiekhez hasonló avantgárd alkotó volt, aki gyakran használt montázsokat, történetei során szeretett ugrálni az időben, és nem mindig követte a hivatalos kultúrpolitika irányelveit. A paraszti sorból érkezett Dovzsenkónak már pályája elején sikerült a felbosszantania a nagy diktátort, mégpedig Arzenál (1929) című, megtörtént eseményeket feldolgozó némafilmjével.
Az Arzenál az 1918-as kijevi jobboldali nemzeti kormány elleni munkásfelkelésről szól, amely – innen a cím – a helyi fegyvergyárban robbant ki. A filmben az első világháború rettenetének bemutatása az ukrán nacionalizmus ironikus ábrázolásával vegyül, a végül levert felkelést pedig patetikus tónusban mutatja meg. Főszereplője egy, a frontról hazatért katona, Timosh (Szemen Szvasenko), aki látva a munkások kizsákmányolását, a forradalmárok közé áll és részt vesz a bolsevik felkelés kirobbantásában,
majd a véres harcokban, amikben semmi dicsőséges nincsen.
Egy ponton a felkelők egy, már kiürített lövészárkot lövetnek, majd rohamoznak meg, jól illusztrálva a küzdelem kaotikus természetét, azt, hogy a forradalmár is esendő ember, aki hatalmasat is tévedhet. És pontosan a harcok kegyetlenségének ábrázolása – mindkét oldalt beleértve – és a háborúellenes üzenet volt az, amivel sikerült Sztálint magára haragítania.
A helyi pártszervezet heves támadásai után Sztálin berendelte magához az életéért rettegő Dovzsenkót, majd Vorosilov, Kirov és Molotov társaságában „átbeszélték” a film hibáit mind megközelítésben, mind kivitelezésben.
Érdekes módon ez nem jelentette a rendező karrierjének végét – ha mindez néhány év múlva történt volna, simán kivégzik vagy a Gulágra küldik –, de innentől kezdve csak szigorú központi jóváhagyással dolgozhatott, mindenbe beleszóltak a pártfunkcionáriusok, és magát a születendő film témáját személyesen Sztálin jelölte ki. Így született meg a Scsorsz című munkája az ukrán gerillavezér Nyikoláj Scsorszról, vagy a Micsurin című életrajzi film az ismert növénynemesítő Ivan Vlagyimirovics Micsurinről.
Kollégái és a különböző pártfunkcionáriusok tudták, hogy ő „szabad préda”, és gyakran támadták állítólagos defetizmusa és nacionalizmusa miatt, ami rendkívüli módon megviselte. Az állandó rettegésben élő Dovzsenko élete innentől a megalkuvásról és kompromisszumokról, illetve a lábon kihordott infarktusokról szólt. Önbecsülését már rég feladta, és szinte minden befejezett filmje – feleségével, Julia Szolncevával dolgozott együtt – egy-egy szívrohamot jelentett számára, ebbe is halt bele végül.
