Anyámnak egy feliratot kellett kitennie a babakocsimra. ’Nézni lehet, de fogdosni nem!’"

88 éves korában elhunyt Alain Delon, a francia film legendás alakja, akinek a nevéhez annyi ikonikus film és alakítás fűződik, hogy felsorolni is nehéz lenne. Erre nem is mernénk vállalkozni, helyette a 10 legjobb filmjét és alakítását próbáltuk összegyűjteni.

A jelenleg streamelhető Delon-filmek listája jóval rövidebb: az Armageddon, az Ég veled, barátom! és az Üldözési mánia érhető el a Netflixen.

Ragyogó napfény (1960)

Alain Delon első nagyobb, az áttörést meghozó filmje egy feszült thriller, amely Patricia Highsmith klasszikus regényét, A tehetséges Mr. Ripley-t dolgozza fel. Bár a Matt Damon főszereplésével készült 1999-es adaptáció a híresebb, René Clément interpretációja is mesteri.

Delon alakítja a sármos szélhámos Tom Ripley-t, a bűnözőt, aki mindenre képes, hogy életmódját fenntartsa. A férfinek egy gazdag amerikai gyáros alkut ajánl: ha Olaszországból vissza tudja csábítani Philipet, a fiát, akkor gazdagon megjutalmazza. Sok tehetséges színész eljátszotta már ezt a szerepet (legutóbb Andrew Scott a Netflix sorozatában), de Delon gyakorlatilag erre a karakterre született:

lenyűgözően karizmatikus, könnyen megkedvelhető, de mégis van valami fenyegető intenzitás benne,

ami hihetővé teszi a későbbi kegyetlenkedéseit is.

Rocco és fivérei (1960)

Amikor Luchino Visconti először meglátta Alain Delont, állítólag így kiáltott fel: "Ő az!", és egyből tudta, hogy megtalálta az ő Roccóját, a következő filmje tragikus főhősét. A Rocco és fivéreiben az öt testvérből álló család Milánóba, az ipari csoda központjába költözik a jobb élet reményében, de Rocco végül feláldozza a családjáért a saját jólétét – és a gyönyörű arcát a bokszringben.

A film a bemutatója idején óriási kritikai siker lett, díjakat nyert, de ma is ugyanúgy működik, mint hatvan éve. Nemcsak Visconti és Delon, de Giuseppe Rotunno operatőr és Nino Rota zeneszerző életművének is megkerülhetetlen része, és nagy hatással volt Martin Scorsese-re és Francis Ford Coppola munkásságára is.

Napfogyatkozás (1962)

Michelangelo Antonioni a lassú és lélektanilag sűrű pszichológiai drámákra specializálódott, és A kalanddal (1959), illetve Az éjszakával (1960) laza tematikus trilógiát alkotó Napfogyatkozás is ebbe a kategóriába tartozik. A film egyik főszereplője, a frissen szakított Vittoria (Monica Vitti), aki megismerkedik a jóképű, energikus és magabiztos brókerrel, a Delon által alakított Pieróval, és azonnal megtetszenek egymásnak. A két teljesen különböző személyiségű fiatal többször is randevúzik, ám érzéseik nem bizonyulnak tartósnak. Egy nap mindketten próba elé állítják a kapcsolatukat, amikor napfogyatkozás idején találkoznak.

Antonioni utolsó fekete-fehér alkotása olyan, mint egy absztrakt festmény, hiszen minden vonal, szín és elem mást és mást jelenthet a különböző nézőknek – éppen ezért nem is való azoknak, akik csak a sztoriközpontú filmeket kedvelik. (Scorsese-t idézve: „kevésbé tűnt történetnek, mint inkább versnek.") Delon nem itt nyújtja élete alakítását, de az olasz rendező tökéletesen érzett rá, hogy nyugodtan rábízhatja a francia színészre a nagy csendeket is, mert

a puszta jelenlétével, kisugárzásával is képes uralni a vásznat.

A párduc (1963)

A több évet felölelő, az eredeti verzióban több mint háromórás nagyszabású eposzban Burt Lancaster alakítja a gazdag herceget, aki az 1860-as években, a nagy politikai felfordulások és változások idején Szicíliában azért küzd, hogy a családja és saját maga talpon maradjon. Delon játssza a herceg cinikus unokaöccsét, bemutatva a gazdag olaszok következő generációjának tipikus képviselőjét, és

a francia színész egyenrangú partnere az akkor még híresebb hollywoodi kollégájának.

Visconti sodró lendületű rendezésének köszönhetően a háromórás játékidő könnyedén elrepül – nem véletlen, hogy Martin Scorsese és Giuseppe Tornatore is ezt a produkciót nevezte meg az egyik kedvenc filmjeként.

A szamuráj (1967)

Talán ez Delon legikonikusabb szerepe. Egy hideg, számító bérgyilkost alakít, akit a rendőrség és az őt felbérlő szervezet is üldöz. Jean-Pierre Melville filmje minden idők egyik legjobb neo-noirja, amely stílusának, megfontolt tempójának, hipnotikus látványvilágának és ritmusának köszönhetően nézők generációit bűvölte el, Delon nyugodt játéka és higgadt jelenléte nélkül azonban aligha működhetett volna. Kevés szóval kommunikálni nagyon nehéz feladat,  Delon mégis könnyedén megoldotta,

kizárólag a mozgásával és a testbeszédével teremtett meg egy ikonikus karaktert.

A filozófiai felhangokkal átszőtt A szamuráj nemcsak Melville egyik legjobb filmje, de Delon imázsát is megszilárdította mint a kiismerhetetlen, veszélyes, de ellenállhatatlanul vonzó kívülálló férfi, aki egy erkölcsöktől mentes város utcáit járja kísértetként.

A szicíliaiak klánja (1969)

Henri Verneuil filmje, amely Auguste Le Breton nagyszerű regényén alapul a címe ellenére nem Szicíliában, hanem nagyrészt Párizsban, Rómában és New Yorkban játszódik. Delon alakítja a Roger Sartet nevű ékszertolvajt, aki a börtönből megszökve egy újabb nagy balhéra készült a Manalese család fejének, Vittoriónak (Jean Gabin) a segítségével. A terv változik, amikor az amerikai olasz maffia is beszáll a buliba, miközben ott liheg a nyakukban a kérlelhetetlen Le Goff felügyelő (Lino Ventura) is.

A Szicíliaiak klánja olyan, mint egy popdal: fülbemászó, könnyed és szórakoztató. Delon, aki úgy néz ki itt, mint Robert Redford a négy évvel későbbi A nagy balhéban, elképesztően karizmatikus, de Verneuil mégsem akart igazi főhőst csinálni belőle:

merész bűnöző, igazi szívtipró, de egy gátlástalan gazember is,

aki megkapja azt, amit megérdemel. Gabin a karaktere csendes konokságával, kérlelhetetlen igazságérzetével majdnem ellopja a show-t, de Ventura is szokás szerint zseniális, és akkor még nem is említettük Ennio Morricone fantasztikus filmzenéjét.

A medence (1969)

Jacques Deray különleges hangulatú, erotikus feszültségtől izzó dráma-thrillerébe Delon és Romy Schneider nyaraló szerelmespárt játszanak – pár évvel korábban a valóságban is álompárt alkottak –, de az idillbe bezavar régi barátjuk, Harry érkezése, aki 18 éves lányát, Penelopét is magával hozza. Harryt korábban gyengéd szálak fűzték a ház asszonyához, a két férfi között így hamarosan gyilkos versengés kezdődik az asszony kegyeiért.

A film háttérsztorija is legalább ilyen izgalmas: Deray a főszerepet nem Romy Schneidernek szánta eredetileg (szóba került Natalie Wood, Angie Dickinson, Monica Vitti és Delphine Seyrig is) ám Delon a fejébe vette, hogy olyan női főszereplő kell, akivel már a való életben is átélte azt, amit a vásznon eljátszanak, és kijelentette:

Vagy Romy és én, vagy részemről vége."

Végül a rendező és Schneider is kötélnek álltak, és a film óriási siker lett.

A vörös kör (1970)

A vörös körben ismét Melville-lel dolgozott Delon. A hangulatos heistfilmben a börtönből szabadult Corey-t alakítja, aki egy volt nyomozóval és egy híres szökevénnyel egy ékszerboltot akarnak kirabolni.

A 140 perces játékidő ellenére az aprólékosan kidolgozott film egy pillanatra sem válik unalmassá, köszönhetően a stílusos rendezésnek, a feszültséggel teli jeleneteknek és a kiválóan levezényelt heistnek, miközben akár a műfaj dekonstrukciójaként is nézhető. Delon ekkoriban épp kezdett veszíteni a népszerűségéből, és szüksége volt egy olyan produkcióra, amivel bizonyíthat. A vörös kör ilyen lett, köszönhetően többek közt a partnereinek is, Yves Montand-nak és Gian Maria Volontè-nek, akik ekkoriban voltak a karrierjük csúcsán.

Borsalino (1970)

Sok korabeli néző kívánságát beteljesítve Delon és Belmondo, a francia közönségfilm "új hullámának" két legnagyobb sztárja látványos, izgalmas és érzelmes bűnügyi komédiában vállalkoztak közös főszerepre. Két ágrólszakadt gazembert játszanak, akiket a véletlen tett szövetségessé, hogy szembeszálljanak a Marseille-t uraló klánokkal.

8 szuperizgalmas sztori Alain Delonról és Belmondóról

Király Levente Riválisok című könyvéből kiderül, hogy mindkét francia sztár zsivány kiskölyök volt, és bár egyszer még pereskedtek is egymással a bíróságon, barátok maradtak. Belmondo Papp Lacit és Puskást is nagyon szerette.

Még több sztori

A könnyed hangvételben induló, vidám soundtrackkel megtámogatott film a vége felé egyre erőszakosabbá és intenzívebbé válik, de ezzel együtt is inkább a két szupersztár jutalomjátékaként érdemes a figyelemre. Az alkotók számítása annak idején maradéktalanul be is vált: csak Franciaországban 5 millió ember váltott jegyet a filmre, Belmondo és Delon népszerűsége pedig az egekbe emelkedett.

Klein úr (1976)

A második világháború idején játszódó komor thrillerben Delon egy erkölcstelen műkereskedőt alakít, aki a Franciaországot elhagyni akaró zsidó menekülteket zsákmányolja ki, áron alul vásárolva fel a műkincseiket, míg nem rájön, hogy összetévesztik egy másik, azonos nevű emberrel: egy zsidó férfival. A hitchcocki krimiket is megidéző film Klein gyakran hiábavaló kafkai erőfeszítéseiről szól, hogy igazolja saját identitását.

Joseph Losey rendezése alulértékeltnek ugyan nem nevezhető – Delon megkapta érte a legjobb színésznek járó César-díjat, a film pedig az Arany Pálmára is esélyes volt, de azt végül a Taxisofőr vitte el –, mégsem szokás ott emlegetni, ahová tartozik: Delon legjobb filmjei között.

86 éves lett Alain Delon

A francia világsztár filmográfiájánál már csak a magánélete izgalmasabb. A életrajzi érdekességek mellett azért ajánlunk filmeket is tőle.

Még több érdekesség Delon életéről

Via: Far Out / Collider / The Guardian / The New York Times / Tastes of Cinema