Az Oscar 93 éves története során született jó pár meglepő jelölés. Van, aki a rossz szabályoknak köszönhette a nominációt, van, aki nem érdemelte meg, és van, aki nem is létezett...

Hal Mohr (Szentivánéji álom, 1935)

A mondás szerint nehéz úgy megnyerni a lottót, ha nem is játsszunk. Hal Mohr operatőrnek mégis valami hasonló bravúrt sikerült összehoznia az 1936-os Oscaron, hiszen úgy kapta meg a szobrot a Szentivánéji álom fényképezéséért, hogy nem is jelölték. A szavazólapokon ugyanis ekkor még nemcsak a hivatalos jelöltekre voksolhattak a szavazók, de fel is írhattak egy plusz nevet. Az Akadémia rögtön ezután meg is változtatta a szabályt, így Hal Mohr az egytelen, aki a „surranópályán” nyerte meg az Oscart.

Pierre Boulle (Híd a Kwai folyón, 1957)

David Lean hét Oscar-díjas filmje adaptáció, Pierre Boulle regényéből Michael Wilson és Carl Foreman írták a forgatókönyvet, ők azonban feketelistán voltak Hollywoodban a baloldali nézeteik miatt, ezért nem kerülhetett fel a nevük a stáblistára. Nem ők az egyetlen, kommunista kötődéssel megvádolt írók, akik helyett végül más vette át az Oscart (a leghíresebb példa Dalton Trumbo, akiről film is készült), de a legtöbb esetben sikerült olyan „dublőrt” találni, aki maga is forgatókönyvíró, vagy legalább tud angolul. Az eredeti regény írója, Pierre Boulle nem ebbe a kategóriába tartozott, mégis ő kapta meg a szobrot, amit mindössze egy „merci”-vel köszönt meg. Wilson és Foreman  munkáját végül csak 1984-ben ismerték el.

Hermione Baddeley (Hely a tetőn, 1959)

Jack Clayton romantikus drámája két Oscart is bezsebelt, díjazták a nő főszereplőt (Simone Signoret) és a forgatókönyvet (Neil Paterson), és kapott négy további jelölést is. Mind közül Hermione Baddeley nominációja volt a legmeglepőbb a női mellékszereplő kategóriában, ő ugyanis mindössze 2 percet töltött a vásznon.

Azok közül, akik végül meg is nyerték a díjat, Beatrice Straight tartja a rekordot a legkevesebb játékidővel, ő 6 percig látható az 1977-es Hálózatban.

PH Vazak (Greystoke – Tarzan, a majmok ura, 1984)

Coenék vágójával ellentétben PH Vazak létezik, és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában jelölték is a Christopher Lambert-féle Tarzan-filmért, de ő valószínűleg egy velőscsontnak jobban örült volna – mert valójában Robert Towne komondor kutyája volt. Az író, aki olyan klasszikusokat jegyez, mint a Bonnie és Clyde vagy a Kínai negyed, ellenezte, hogy belenyúltak a szkriptjébe, ezért tiltakozásul kicseréltette a nevét a stáblistán a kutyájáéra.

Jaye Davidson (Síró játék - The Crying Game, 1992)

Jaye Davidson jelölése a férfi mellékszereplő kategóriában valójában csak azoknak lehetett zavarba ejtő meglepetés, akik addig a pontig még nem látták Neil Jordan thrillerét, a Síró játékot, nekik viszont nagyon. A színész egy Dil nevű nőt alakít a filmben, akiről csak később derül ki, hogy biológiailag férfi – vagyis Davidson jelölése Jack Nicholson, Al Pacino és a későbbi győztes, Gene Hackman társaságában gyakorlatilag egy óriási spoilernek számított.

Kenneth Branagh (Hamlet, 1996)

Melyik diákkal ne fordult volna még elő, hogy egy szakdolgozatot a ctr c + ctrl v billentyűkombinációk használatával (magyarán másolással) készített volna el? A saját, négyórás Hamlet-adaptációja szkriptjét is ezzel a módszerrel alkothatta meg Kenneth Branagh, amivel nincs is semmi probléma. Miért is kellene Shakespeare szövegén változtatni egy bevallottan „lefilmezett színházként” működő adaptációban? Az viszont, hogy ezek után Branagh megkapta a jelölést a legjobb forgatókönyv kategóriában, elég abszurd fejlemény volt.

Roderick Jaynes (Fargo, Nem vénnek való vidék)

Roderick Jaynes büszke lehetne rá, hogy a Coen testvérek vágójaként olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a Fargo és a Nem vénnek való vidék – már ha létezne. A név valójában a testvéreket takarja, de az Akadémia ezzel valószínűleg nem volt tisztában, mert a fiktív vágót többször is jelölte. Coenék belementek a játékba, és felépítették Jaynes háttértörténetét, aki az ő verziójukban a brit mozi egyik nagyöregje, és azért nem jelenik meg a gálán, mert már a 90-es évei elején jár.

Charlie és Donald Kaufman (Adaptáció, 2002)

Charlie Kaufmant megbízták azzal, hogy adaptálja Susan Orlean tényregényét (Az orchideatolvaj), de annyira nem tudott mit kezdeni az anyaggal, hogy helyette arról írt forgatókönyvet, hogy egy Charlie Kaufman nevű író és ikertestvére, Donald (Nicholas Cage) megpróbálják filmre írni Az orchideatolvaj című regényt. A metapoén úgy lett teljes, hogy az ikertestvéreket jelölték is Oscarra a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában az Adaptációért – csak éppen Donald kizárólag a filmben létezik, a szkriptet Charlie Kaufman jegyzi egyedül.

Kazu Hiro és Rick Baker (Norbit, 2007)

Az Oscar-jelölt Norbit – ugye milyen bizarr ezt kimondani? A film, amelyet Eddie Murphy (többek közt) egy kövérjelmezben ripacskodik végig, majdnem megkapta az arany szobrot a legjobb smink és maszk kategóriában. A két szaki persze megérdemelte a nominációt, Rick Baker túlzás nélkül a műfaj legendája, karrierje alatt összesen hét Oscart gyűjtött be, Kazu Hiro pedig eddig két szobornál tart (A legsötétebb óra, Botrány), de talán jobb, hogy abban az évben inkább a Piaf sminkmesterei kapták meg az elismerést.

Robert Downey Jr. (Trópusi vihar, 2008)

Ben Stiller vígjátékában Robert Downey Jr. alakította Kirk Lasarust, az Oscarra áhítozó ausztrál színészt, aki feketévé változott át, hogy eljátszhasson egy fekete karaktert egy grandiózus vietnami háborús filmben, és végre megkapja érte az aranyszobrot. A történet alapján teljesen egyértelmű, hogy a „blackface” – az a régi hollywoodi gyakorlat, amikor egy fehér színész feketének maszkírozza magát – itt a szatíra eszköze, ennek ellenére ma már nem biztos, hogy Hollywoodban bevállalnák ezt a poént, Oscar-jelölés meg pláne nem járna érte. Igaz, Downey Jr. győzelme 2008-ban is bomba meglepetés lett volna, mert olyan színészekkel versengett a legjobb mellékszereplő kategóriában, mint Josh Brolin (Milk), Philip Seymour Hoffman (Kétely), Michael Shannon (A szabadság útjai) és a későbbi (posztumusz) győztes Heath Ledger (A sötét lovag).