Amikor 2018 júliusában a Disney túlbuzgó fejesei kirúgták James Gunnt néhány régi tweetje miatt, a DC-nél valószínűleg pezsgőt bontottak – aztán tárcsázták is a rendezőt egy állásajánlattal. Amilyen orbitális baromság volt A galaxis őrzői-filmek alkotójának elengedése, olyan zseniális húzásnak tűnt a leigazolása. Hiába izzadtak ugyanis vért a DC/Warner illetékesei, még csak megközelíteni se tudták a Marvel sikereit, logikus döntés volt tehát egyenesen a konkurenciától importálni a know-how-t. Képregénytörténeti analógiával élve, ha a Marvel Moziverzumnak Kevin Feige a Stan Leeje, akkor a DC-nél joggal reménykedhettek benne, hogy James Gunn lesz az ő Jack Kirbyjük. (Kirby az 1960-as években Leevel együtt teremtette meg A fantasztikus négyes, az X-Men, a Thor, a Hulk és Vasember karaktereit, majd kreatív különbségek miatt 1970-ben a rivális DC Comicshoz igazolt – a szerk.)

A 2016-os Suicide Squad a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem lett bukás, David Ayer filmje 746 millió dollárt szedett össze világszerte, vagyis akár folytathatták volna ott is, ahol abbahagyták, az eredeti alkotógárdával. Ehhez képest úgy döntött a stúdió, hogy tiszta lappal indítanak, a

The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag így a gyakorlatban nem reboot vagy hagyományos folytatás, hanem egy javított kiadás.

Gunn először csak a forgatókönyv megírását vállalta, majd miután a stúdió belement abba, hogy korhatáros legyen a produkció, a rendezői székbe is beült. Az alaptörténet maradt ugyanaz, most is az a nyitány, hogy a Task Force X program vezetője, Amanda Waller (Viola Davis) kijelöli azokat a szuperbűnözőket, akiknek kamikaze küldetésre kell indulniuk az Egyesült Államok kormányának megbízásából. A bevetés helyszíne a dél-amerikai Corto Maltese szigete, a feladat a börtönként és kísérleti laborként funkcionáló Jotunheim-torony elpusztítása. Az osztagban az új arcok mellett vannak visszatérő karakterek – Harley Quinn (Margot Robbie), Rick Flag (Joel Kinnaman), Bumeráng kapitány (Jai Courtney) –, és egy „állati” tag is csatlakozik a bandához, csak most nem egy krokodilember (Gyilkos Krok), hanem King Shark, aki úgy néz ki, mintha a Hulk és egy fehér cápa szerelemgyereke lenne.  

Ez alapján akár klasszikus rejtett remake is lehetne a film, pláne, hogy az egyik új karakter, az Idris Elba által alakított Bloodsport bevallottan a Will Smith-féle DeadShot variánsa; mindketten mesterlövészek, és mindkettőjüket a kamasz lányukkal zsarolják. A legnagyobb különbséget a hangvétel jelenti. Ayer még arra kapott megbízást, hogy a DC-moziverzum komorabb imázsához illeszkedő Suicide Squad-filmet készítsen, és csak utólag (állítólag részben a Deadpool sikerének hatására), pótforgatással próbálták lazábbra és trendibbre venni a stílust. Gunn-nak már nem kell manővereznie a stúdió megkötései és a saját víziója közt, senki nem várja el tőle, hogy „komoly” filmet csináljon. Úgy durrogtathatja a korhatáros poénokat és a CGI-os vérpatronokat, ahogy csak akarja, és ahogy arra korábban egyetlen DC-filmben sem volt precedens, de még Marvelben sem nagyon. A galaxis őrzőivel ellentétben itt nem kell folytatásokban, filmeken átnyúló karakterépítésben sem gondolkoznia, bármilyen abszurd ötletet bedobhat, és bármelyik szereplőt kivégezheti – és meg is teszi,

olyan örömmel és felszabadultsággal, mint ahogy egy gyerek játszik a szuperhősös legófiguráival.

Gunn persze pontosan tudja, hogy az önfeledt bohóckodás semmit nem ér, ha a néző nem tud kötődni a karakterekhez. A Suicide Squad szereplői alapvetően karikatúrák, de mindegyikükben van valami emberi vonás. Az érzelmi magot Bloodsport és Patkányfogó (pót)apa-lánya párosa adja, de a többiek is kapnak egy-egy vázlatos háttérsztorit, kezdve az anyakomplexusos „pöttyös embertől” Harley Quinnig, aki végre kiélheti a romantikus fantáziáit. A casting is hibátlan, Elba tökéletesen egyensúlyoz a komolyság és a komolytalanság határán, Peter Capaldi gonosz tudósa zseniálisan tenyérbe mászó, Margot Robbie pedig már álmában is képes hozni Harley Quinn manírjait. A legkellemesebb meglepetést az amerikai filmiparban teljesen újonc portugál Daniela Melchior okozza, John Cena pedig ismét bizonyítja, hogy az XXL-es hollywoodi izomemberek mezőnyében – Dwayne Johnsont is beleértve – nincs nála senki viccesebb.

Ha nagyon szeretnénk, még a történetbe is beleláthatunk valami mélységet. Gunn elég egyértelműen szól be a világot a saját sakktáblájának tekintő amerikai külpolitikának, amiben túl sok újdonság nincs, de egy Piszkos tizenkettőbe oltott Deadpooltól ennél többet kár is lenne várni. Látszólag a nagy finálé sem különbözik a szuperhősfilmek szokásos utolsó felvonásától, de az idézőjelek szerencsére kikerülnek, és a látványos akciójelenetek közben se tűnik el a humor, így aztán egy pillanatra sem fullad unalomba a CGI-orgia.

A blockbusterek világában ritka, hogy az elvárások maradéktalanul teljesüljenek, de

amikor kijött az első hír arról, hogy Gunn az új Suicide Squad rendezője lesz, pont egy ilyen szabad szájú, vicces és vagány örömfilmben reménykedtünk.

A rendező azóta már visszatért a Marvel istállójába (előtte azért még forgat egy spin-off sorozatot John Cena Peacemakerének), úgyhogy nem ő fogja forradalmasítani a DC-moziverzumot, cserébe viszont elmondhatja magáról, hogy bárki is a megbízója, ő mindig csak a saját útját járja. És közben mocskosul szórakoztató szerzői filmeket csinál mindenhol.