A némafilmessel Oscart szerző Michael Hazanavicius egy apáról mesél, aki egyedül neveli kistini lányát, akinek esténként mesél, és ezek a mesék életre kelnek. Ami olyan mesés, mint amilyennek hangzik.
Én most már úgy vagyok vele, hogy nem feltétlenül ülök be egy francia filmre, mert vagy egy blőd, feledhető, de inkább idegesítő vígjátékot kapok vagy egy lila művészfilmet – pedig remek francia filmeken nőttem fel. És ami azt illeti, Az elfeledett herceg rövid szinopszisát olvasva azt is hittem, hogy ezt már láttam egyszer. Mármint azt, hogy Omar Sy kislányát egyedül nevelő apuka, mert pont ezt játszotta nem is olyan rég a Derült égből apuban (2016). Végül csak meggyőzött, hogy a filmet A némafilmes Oscar-díjas rendezője, Michel Hazanavicius készítette, és azt gondoltam, hogy Omar Synek is adhatok egy esélyt, hiszen ő volt a Életrevalók főhőse, akárhány gagyit is csinált azóta. Nem biztos, hogy jól döntöttem.
Kevesen gondolnak ebbe bele, de egy filmnél alapvető fontosságú az, hogy kiknek készült. Nagyon kevés olyan film van, ami szinte mindenkihez szól, és a nagy, ún. közönségfilmek sem kivételek, mert lehet, hogy milliók néznek meg egy szuperhősfilmek, de ugyanennyien mondják rájuk, hogy zagyvaság mind. A lényeg az, hogy egyszerűen nem tudom, hogy kiknek szánták Az elfeledett herceget, pontosabban tudom, hogy a film egyik felét kiknek szánták, a másik feléről azonban gőzöm sincsen. Vagy csak tippelni tudok, de kezdjük az elején. Adott a 11 éves kislányát egyedül nevelő apuka, aki talán egy parkolóházban dolgozik, de volt, ahol azt írták, autószerelő, de elég rugalmas lehet a munkaköre, mert mindig odaér, mire lánya, Sofie végez a suliban. Este pedig jön a mese, aminek mindig a Herceg a hőse, aki persze az apuka maga. És azt látjuk, hogy a mese egyrészt megelevenedik, de nem csak a mese, hanem az a világ is, amiben a mese készül, ami olyan, mint egy nagy hollywoodi stúdióban. Vagyis maga a mese nem a mesélőtől függ, hanem a közönségtől – és az apa, vagyis a Herceg egy szép napon azon veszi magát észre, hogy már nem ő a főhős, hanem egy szőke kissrác, a lánya osztálytársa.
Michael Hazanavicius utolsó két filmje nem aratott különösebb sikert, közülük csak A keresés jutott el hozzánk, és nyilván nem véletlen, hogy újra A némafilmes receptjét, vagyis újra a filmbeli filmet készíti el, de a szerkezet itt nem olyan tiszta, és nem olyan elegáns. A gyerekétől egyre jobban eltávolodó apa története nyilván egy örök dilemmát ábrázol, amit, talán kissé túl tanári módon a rendező felesége és állandó szereplője, Bérénice Bejo foglal nekünk többször is össze. Ezzel nincs is gond, ez egy, ha nem is új, de működő recept, a baj a meserészlettel van, és az az, amiről nem tudom, miről szól. Mert benne van a régi francia vígjátékok túlzása, de sok minden más is, ami kölcsönzött - például a Toy Story filmek vagy az Agymanók (2015) ötletei, vagy a mesék világában és a valóságban is játszódó Bűbáj (2007) -, és sok minden más, ami nem feltétlenül működik. Nem működik az, legalábbis jelen esetben, ha egy gyerekmese világa a felnőtteknek szól, ahhoz több irónia, nagyobb távolságtartás kéne.
Az elfeledett herceg mesevilága, ami a játékidő több mint felét tölti ki, nem szól a felnőtteknek, hiába látványos helyenként, és hiába van például Howard Shore remek zenéje, és hiába a cukiskodás, nem elég érdekes a gyerekeknek, így hiába színes és szagos, valahogy a légüres térben lebeg. Éppen úgy, mint a mese elfelejtett karakterei.
Értékelés: 5/10
