Arra emlékszem, hogy láttam az 1974-es, eredeti Bosszúvágyat, valamikor régen, videón, de magára a filmre alig. Charles Bronson bajusza rémlik és az, hogy sok sikátort mutatnak, de más nem nagyon, talán azért, mert maga a film nem volt több egy jól összerakott B-mozinál, hírnevet pedig nem minőségével, hanem mondanivalójával szerzett. Merthogy sokan voltak vevők a véres bosszúálló átlagpolgár meséjére, aki a tehetetlen rendőrség helyett tesz rendet, lett is belőle még négy folytatás úgy húsz év alatt, pedig Brian Garfield alapanyagként szolgáló regénye pont az önbíráskodás ellen szólt. Hogy Eli Roth remake-je pontosan miről szól, azt meg nem tudom mondani.

Az új Bosszúvágy időzítése minimum szerencsétlen, hiszen a sokadik véres iskolai lövöldözés hatására Amerikában minden eddiginél hevesebb vita dúl a fegyvertartás ésszerű keretek közé szorításáról. Arról, hogy ne vehessen bárki automata lőfegyvert, aki betér az utcáról, hogy bizonyítottan labilis lelkiállapotú emberek ne juthassanak olyan gépkarabélyhoz, amit kifejezetten támadásra fejlesztettek ki – innen is az angol elnevezés, assault rifle -, és a jelek szerint a mindenható fegyverlobbi most először meghátrálásra kényszerül. És Roth érinti is ezt a témát, egy rendőr elmeséli, hogy ma már minden piszlicsáré ügyet AR-15-össel rendeznek le, majd a történet egy későbbi pontján Bruce Willis eljut egy fegyverboltba, ahol egy bögyös szőke eladólány elmagyarázza neki, milyen könnyen lehet itt bármihez hozzájutni, mire ő azt mondja, még meggondolja és elsompolyog.

Majd mindez szépen elfelejtődik. De miért is kell Bruce Willisnek fegyver, ha sikeres sebészorvos Chicagóban? Mert egy félresikerült betörés során – az elkövetők úgy tudják, nem lesz otthon a negédesen tökéletes család – megölik a feleségét, tinilánya pedig kómába kerül. A rendőrség nem út előre a nyomozásban, a doki pedig egy talált pisztollyal nekiered az éjszakának, és pont belefut néhány rablóba, akiket le is lő, majd váratlanul olyan nyomra lel, amely elvezeti a valódi tettesekhez – ami az eredeti műben egyébként nem történt meg. Hogy a fegyvert csak pár napja fogott doktor úr vagy a profi bűnözők nyernek, az a hollywoodi logika alapján nem kérdéses, inkább arra voltunk kíváncsiak, hogyan aktualizálta a régi történetet Eli Roth. Hát nem a legeredetibb módon.

A 2018-as Bosszúvágy attól válik 2018-assá, hogy folyton szól a rádió, amiből megtudjuk, milyen borzalmasak Chicagóban a bűnözési statisztikák meg azt, miképp vélekedik az utca népe a titokzatos igazságtevőről, a róla készült videó pedig kapásból felkerül a közösségi médiára, ahol „like-olják is ezerrel”. Hát ennyire aktuális és korszerű, és ezzel az erővel meg sem kellett volna próbálni update-elni az egészet, jobb lett volna, ha a sztorival foglalkoznak vagy éppen Bruce Willis játékával. Persze, tudjuk, Willis halálosan menő már vagy négy évtizede, de most csak azt látjuk, unja az egészet – ami sajnos örökös szinkronhangján, Dörner Györgyön is érződik -, nincs ugyanis mit eljátszania, igaz, ő sem erőlteti meg magát. Nincsenek érzelmi vagy dramaturgiai súlypontok, nincs igazi dráma és így aztán nincs semmiféle feszültség sem.

A 2018-as Bosszúvágy egyetlen emlékezetes pillanatát egy piros bowling golyó adja, és az is főleg azért, mert olyan sutára sikerült a jelenet, hogy MUSZÁJ volt az hinnünk, hogy ez egy kikacsintás, egy belső poén, mert csak van itt valami ötlet, valami picurka kreativitás. Roth azonban másra pazarolja a kreativitását, egy, már a védjegyévé vált kínzásjelenetnél igyekszik ötletelni, hiszen mégiscsak egy horrorfilmesről van szó, ezt azonban szerencsére jócskán összecsapja, így maradnak a lőfegyverek, és bár az elején mind hősünk finnyáskodott velük kapcsolatban, a végére megtanulta magához ölelni őket. Mert bármit is sugall a film az elején, a végére kiderül, egy pisztollyal bármit meg lehet oldani, és ha nem elég a pisztoly, ott a gépkarabély, és ha annál is több kell, akkor jöhet a gépágyú vagy egy tank. Azzal aztán nehéz vitatkozni.

Értékelés: 4/10