Casanova - Az utolsó szerelem - A csábítás dögunalmas is lehet

  • Vízer Balázs

Ez a Casanova nem az a Casanova, akit eddig ismertünk, ez egy életunt, lusta pasas. akinek ugyan tetszik egy kissé transzvesztitának kinéző fiatal kurtizán, de ha van is csábereje, azt derogál neki elővennie.

Giacomo Casanova élete és még inkább önmaga által felépített legendája nagyszerű filmes alapanyag már évtizedek óta, és olyan fantasztikus színészek bújtak eddig a bőrébe, mint Alain Delon, Donald Sutherland, Heath Ledger, hogy nők tucatjait vegyék le a lábukról. Benoît Jacquot (A szenvedély iskolája, Örvény, Viszlát!) Casanovája egy kicsit más. Á, kinek hazudok, teljesen más, nem hódít, nem sziporkázik, nem élvezi az életet, csak akkor, ha eszik. És elég sokat eszik, nagyjából ez az, amit itt szívesen és gyakran csinál, pedig vele kapcsolatban kicsit másra számít az ember. Ha tetszik érteni…

Casanova rengeteget utazott, nemesi rangot hazudott magának, számmisztikával igyekezett elkápráztatni a nagyérdeműt, mecénásokat keresett írásaihoz, üzleti vállalkozásokba kezdett, állami megbízásokra vadászott, és úgy általában, szélhámoskodott. Amiért néha rövidebb időre börtönbe került, máskor kiutasították, szóval nem unatkozott, de komoly sikereket ritkán ért el. Így jutott el Angliába is, ahol filmünk a kerettörténetet leszámítva játszódik. Mert a tök felesleges keretsztoriban harminc évvel később az agg szoknyapecér egy osztrák arisztokrata könyvtárosaként, emlékeit rendezve pillant vissza a múltba, de minek? És Casanova nem érezte jól magát Angliában, nem beszélte a nyelvet, lenézte az angolokat – történetünk elején tanúja, hogy egy pasas egy szépen ápolt park közepére kakál, és efelett nem hajlandó szemet hunyni –, és talán ezért szenvedi el szerelmi élete legnagyobb kudarcát. És ez, ellentétben a szívtipró számos más kalandjával, nem kitaláció.

Merthogy a jó Giacomo megismerkedik egy fiatal és kacér kurtizánnal, bizonyos Marianne de Charpillonnal – a kurtizán olyan, mint a prostituált, de előkelőségekkel fekszik le -, aki különleges hatással van a férfira. Bár barátai óva intik, és a lánynak amúgy sincs jó híre, mégis furcsa kapcsolat alakul ki köztük, amit röviden így foglalnék össze: hol a lány nem akar lefeküdni a férfival, hol az nem akarja megdönteni a lányt - már elnézést a kifejezésért, de mindenáron kerüljük a szóismétlést! -, ha az mégis összefeküdne vele. Vagyis, hol az egyik kínlódik, hol a másik, néha mindketten, miközben tudjuk, hogy a mérsékelten csinos lány egyedül a minden csáberőt nélkülöző férfi pénzére hajt. Merthogy a Casanova - Az utolsó szerelem címszereplője gyakorlatilag semmit nem tesz meg a lányért, azon túl, hogy újra és újra megkeresi, és ez nem csak számára frusztráló, hanem a közönségnek is.

Az egy dolog, hogy az alig harmincnyolc éves Casanova ettől a kudarctól számította öregedését, de a kudarcot, a csalódást is fel lehet dolgozni izgalmasan. Benoît Jacquot valamiért úgy döntött, hogy nem ezt teszi, pedig a téma nyilvánvalóan régóta izgatja, hiszen ő jegyezte a Sade márkit (2000) is, igaz, 19 évvel korábban. És olyan érzése van az embernek, hogy a 72 éves rendező maga is enerváltan búcsúzik a nőktől, a fiatalságtól, a kalandtól, mert alig van olyan mozzanata a filmnek, ami kicsit is izgalmas lenne – én egyre emlékszem, amikor majdnem TÉNYLEG megesik az a dolog, de valami közbejön. Ehhez jön a történethez méltóan alacsony energiaszinten kóválygó Vincent Lindon teljesen érdektelen játéka - valószínűleg turkálóból származó parókájában mindig úgy néz ki, mintha akkor ébresztette volna fel a rendezőasszisztens -, és Stacy Martinnak ennél csak egy fokkal izgalmasabb a magakelletése. Az egészben a legszórakoztatóbb dolog a kritikus kollégák időnként felhangzó frusztrált nyögése volt.

Értékelés: 3/10