Csillag születik - Tényleg izgalmas Lady Gagát felfedezni!

És addig, amíg ez a felfedezés tart, Bradley Cooper első rendezése, amelynek ő a másik főszereplője, magával ragadó. És amikor már befut a hölgy, nem annyira magával ragadó, de ez egy régi történet...

A legtöbb híres színész életében előbb-utóbb eljönnek a következő pillanatok: Oscar-jelölés, legalább egy zűrös válás, egy paparazzo megverése, saját lemez kiadása, látogatás a Fehér Házban, elvonókúra és saját film rendezése. Merthogy az, aki már harminc-negyven forgatáson hajtotta végre kb. ugyanennyi rendező utasításait, fogadta meg azok tanácsait és nézte végig közvetlen közelről, hogyan készül egy film, az nyilván nem véletlenül érezheti úgy, hogy ez neki is menni fog, és rengeteg színésznek igenis bejön a dolog – rengetegnek nyilván nem. Mást ne mondjak, Ben Affleck szerintem jobb rendező, mint színész, és számos más példát is előráncigálhatnánk, de most foglalkozzunk Bradley Cooperrel.

Cooper, aki majd egy évtizednyi szorgos munka és rengeteg mellékszerep után lett egyik napról a másikra sztár a Másnaposok (2009) után, és aki A galaxis őrzőiben (2014) egy beszélő mosómedve hangjaként már többet keresett, mint az összes szereplő együtt, nyilván szeretné, ha időnként komolyan is vennék. Felteszem, ezért döntött úgy, hogy megrendezi első saját filmjét, ahhoz viszont nem volt elég tökös, hogy eredeti anyagból dolgozzon, biztosra ment, és egy nagyon is ismert sztorit dolgozott fel sokadikként. Megnéztem volna, mire képes mondjuk saját forgatókönyvből egy vadiúj történettel, de talán majd máskor, mert ez most nem arról szól, hanem arról, milyen nehéz sztárnak lenni – amivel Cooper nyilván tud azonosulni -, és persze Lady Gagáról.

Hogy Lady Gaga jó színésznő-e? Igen, született előadó, és minden percben feltalálja magát a kamera előtt, nehéz nem figyelni rá. És kapott egy olyan sztorit, amiben nincsenek nüanszok, amit csak eljátszania kell, minél szélesebb gesztusokkal, érzelmeket kell belepumpálnia – és amivel gyakorlatilag nincs is más munkája, mint megcsinálni. Az itt nem derül ki, mire lenne igazán képes - vagy mire nem -, de ez nem is fontos. És azt tudjuk, hogy olyan elképesztő hangja van és úgy tudja azt használni, amire lehet építeni. Ezért hisszük el, egy darabig legalábbis, hogy pincérnőként dolgozik Ally néven, de éjszakánként egy transzvesztita bárban lép fel – máshol nem tud, itt meg barátai vannak -, amikor beesik koncertje után az ajtón némi pia reményében a kiégett rocksztár (ez Bradley Cooper, aki nagyon jól hozza az alkesz külsőt). És persze felfedezi, biztatja, adja elő saját szerzeményeit, majd felráncigálja maga mellé a színpadra – nem aznap éjjel, mert azt átdumálják, hanem kicsit később.  

És addig a pontig, amíg az egymással való ismerkedés zajlik, amíg körüljárják egymást, majd óhatatlanul összejönnek, a Csillag születik nagyon is nézhető, néha egészen magával ragadó. Aztán megtörténik az elkerülhetetlen mind a sztoriban, mind a néző számára. Ally befut, de közben meg is tagadja önmagát, őszinte rockdalok helyett táncosnőkkel vonaglik a kamera előtt jellegtelen, fos dalokat énekelve, a kapcsolata férjével pedig gallyra megy. Merthogy a férfi nem ezért szerette, ő pedig nem tudja már szeretni az önsorsrontó, magát gyorsan, de biztosan felőrlő férfit. A vége kiszámítható, de addig mindenki csak agonizál – beleértve hősünk bátyját egy tök felesleges mellékszálban-, és Cooper nem teszi meg azt a szívességet, hogy hamar véget vet ennek. Kezdő rendezőként ő is elköveti a hibát, hogy nem tudja rendesen befejezni a filmjét. Legalább háromszor tökéletesen, de legalábbis korrekt módon lezárhatná a sztorit, de úgy érzi, neki még mesélnie kéne. És rosszul érzi, nincs ebben annyi, amennyit a valós játékidő megkövetelne. 

Az első, 1937-es megfilmesítés óta sokan nyúltak már ehhez a történethez, a legismertebb a Barbra Streisand-féle Csillag születik (1976) volt – és nyilván nem véletlenül kerül elő újra és újra főhősnőnk orrának mérete, gondolom ez a főhajtás helye -, és most Bradley Cooper is beállt a sorba. És amit csinált, azzal nincs komoly baj, csak nincs igazi íve, elfárad a végére, mint az óvodás a sportnapon, és beéri a nagy közhellyel. Hogy az igazi művész inkább belepusztul, de nem alkuszik meg önmagával. És a jó ég tudja, lehet, hogy ez igaz is, nem tudom, nincs nagy, de még közepes művész sem a családban, csak ezzel nem mond újat, nem ad semmit sem hozzá a régi igazsághoz, meg a korábbi feldolgozásokhoz. Persze lehet, hogy nem is akart, lehet, hogy ez csak egy ujjgyakorlat volt számára, vagy egy kísérlet, de az is lehet, hogy egyszerűen nem akart semmit sem elrontani, nem reszkírozott, és majd egyszer, valamikor dob egy nagyot rendezőként. Ez addig is egy korrekt, de messze nem kiemelkedő próbálkozás volt, amire leginkább Lady Gaga miatt fogunk emlékezni. És az egy okos poén, hogy itt mindent fordítva csinál, mint az életben: őszinte és egyszerű énekesnőből lesz kissé irritáló popdíva, hogy persze a végére megint valami más legyen.

Értékelés: 7/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu