Egy előre bejelentett politikai gyilkosság krónikája

A „thriller-dokumentumfilmekre” specializálódott, Oscar-díjas Bryan Fogel új alkotásában, A szakadárban egy vérfagyasztó politikai gyilkosság szálait fejti fel. A végeredmény gyomorszorító.

Habár a 2020-as A szakadár Fogelnek még csak a második dokumentumfilmje (azelőtt csak egy erősen felejthető romantikus komédiát rendezett), máris kijelenthető, hogy a thrillerszerűen megvalósított dokukra specializálódott, olyan tehetséggel és sikerrel műveli a műfajt. Az alkotó 2017-es, Ikarusz című, a Netflixen elérhető művében a mára bevett gyakorlattá vált doppingolásnak ment utána, méghozzá úgy, hogy

saját magát téve meg kísérleti nyúlnak, félévi doppinghasználat után elindult egy amatőr bringás versenyen, hogy így bizonyítsa, ma már nem feltétlenül bukik le az a sportoló, aki illegális szerek segítségével szerez tisztességtelen előnyt magának.

Munkája során Fogel eljutott az orosz doppingellenőrző labor vezetőjéhez, aki a filmes kamerája előtt rántotta le a leplet arról, hogy mindez Oroszországban Putyin személyes támogatásával, sőt biztatására valósul meg. A férfi a rendező segítségével Amerikába menekül, ahol Fogel a saját lakásában bújtatja, majd az illető olyan hasznos információkat oszt meg a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökséggel, amelyek miatt felmerül, hogy a KGB Amerikában élő emberei esetleg ártani akarhatnak neki, így az FBI védett tanúvá nyilvánítja.

Új munkájában a direktor nem a saját bőrét viszi vásárra, de az Ikaruszhoz hasonlóan A szakadárban is thrillerhez méltó izgalmak (sőt, sajnálatos módon horrorfilmeket idéző részletek) várnak ránk, és Fogel ezúttal is egy helyi érdekű, országos szintű ügyet emel geopolitikai léptékű alkotássá. Az egész világon nagy port kavart, amikor 2018 októberében Dzsamál Hasogdzsi szaúdi újságírónak, aki hazájából elmenekülve akkor már a Washington Postnak dolgozott, nyoma veszett Szaúd-Arábia isztambuli nagykövetségén.

A hazája szemében nem egyszerű disszidensnek, hanem a címben jelzett szakadárnak számító férfi újra akart nősülni, ezért válási okmányait megszerezni ment a konzulátusra, ahol – mint az utóbb, az isztambuli rendőrség nyomozásának köszönhetően kiderült – először lefogták,

majd megkínozták, végül leírhatatlan borzalmak közepette kivégezték,

holttestét horrorfilmbe illő módon eltüntették. Ahogy az már ennyiből is látszik, A szakadárt már a témája elvinné (értsd: olyan erős a sztori, amit ábrázol, hogy önmagában amiatt érdemes lenne megnézni), de történetesen és a néző szerencséjére még a film is jó.


Az alkotó, ha ezúttal nem is csinál olyan ámulatba ejtő dolgokat, mint az Ikaruszban, biztos kézzel, profin és komplex módon tárja fel és jeleníti meg a borzalmas ügy hátterét. Legjobb megoldása, hogy a filmből valójában

nem egy, hanem két sorsot ismerünk meg.

A cím tehát nem egy, hanem két szakadárra is vonatkozik. Mivel Dzsamál Hasogdzsi már nincs életben, Fogel értelemszerűen hozzátartozóit, barátait, munkatársait szólaltatja meg – utóbbiak közül pedig az egyiket nem egyszerűen megszólaltatja, hanem közel ugyanolyan főszerepet ad neki, mint az áldozattá vált Hasogdzsinak.

Egy fiatal, hazájából szintén „önkéntes” száműzetésbe vonuló vloggerről, Omar Abdulazizról van szó, aki már Szaúd-Arábiában elkezdett a Twitteren lázítani a szaúdi elnyomás és az azt képviselő trónörökös ellen, majd amióta tevékenysége miatt menekülni kényszerült, Kanadából még inkább csúcsra járatja ezt a közösségi médiás szabadságharcot. Abdulaziz ezen a téren közvetlenül is együtt dolgozott a meggyilkolt szaúdi újságíróval (sőt, atyai jóbarátjának tartotta), és már önmagában az nagyon izgalmas és felkavaró egyszerre, ahogy kiderül, milyen közvetett módon járulhatott hozzá tevékenysége Hasogdzsi kivégzéséhez.

Omar Abdulaziz a filmben. Forrás: Pannonia Entertainment


A szakadár pedig a beszélőfejes képsorok és a bűntényt rekonstruáló utcai kamerás felvételek mellett gyakran követi valós időben, testközelből is Abdulazizt – a nézőnek pedig rettenetes érzés azzal szembesülni, hogy azt érzi:

egyáltalán nem biztos, hogy ez a fiú a film végére még életben lesz

(SPOILER: életben marad, viszont a vele kapcsolatos aggodalmunk nem szűnhet meg, hiszen a Dzsamál Hasogdzsi meggyilkolását is megrendelő szaúdi trónörökösnek, az abszolút monarchiát a király helyett valójában irányító Mohamed bin Szalmánnak világszerte vannak kivégzőosztagai).

A szakadár ugyan emigráns szereplői révén több országban játszódik, főhőse meggyilkolása miatt pedig az általa ábrázolt eset nemzetközi botránnyá nőtt, de még így is mondhatnánk, hogy mindez távol van tőlünk, nem érintenek minket a szaúdiak belügyei és az Egyesült Államokkal való gazdasági összefonódása. A dokumentumfilm megtekintése közben viszont nem válik tarthatóvá a külső szemlélői, távolságtartó pozíció, mivel a néző érzelmileg is érintetté válik.

Dzsamál Hasogdzsi. Forrás: Pannonia Entertainment


Egyrészt nagyon nehéz (kvázi lehetetlen) erős érzések nélkül figyelni azt az embertelenséget, amit Fogel és társai kamerája felfejt, másrészt amikor szóba kerülnek az állam által fizetett bérkommentelők (Szaúd-Arábiában elsősorban twitterezők), majd a cselekmény későbbi pontján kiderül, hogy a Hasogdzsi-gyilkosságban hatalmas szerepe volt az izraeli Pegasus kémprogramnak, akkor már magyar nézőként is

úgy érezhetjük: valahol mindez sajnos rólunk is szól.

És a végére egy figyelmeztetés: A szakadárban ugyan példás visszafogottsággal nem játsszák le a Dzsamál Hasogdzsi meggyilkolásáról készült hangfelvételt (mivel a török titkosszolgálat az ellenséges Szaúd-Arábia isztambuli nagykövetségét teljes egészében bepoloskázta, elvileg ez is rendelkezésre állt), „csak” az arról készült jegyzőkönyvi leirat részleteit olvassák fel és mutatják be, így is erősen igénybe veszi az érzékenyebb nézőket. A film megtekintését ugyan mindenkinek erősen javasoljuk, de megértjük, ha valakit ez visszatart.

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu