Habár egyáltalán nem vagyok híve a nemi alapon történő kategorizálásnak, tény, hogy az akciófilmes műfajt jellemzően nagyon kevés nő szereti, és én sem vagyok kivétel. Pontosabban van egy sor akciófilm, amit szeretek, de azokat inkább annak ellenére, hogy akciófilmek, azaz mindig van bennük valami más, valami plusz, ami megfog – például a humor, a jól megírt forgatókönyv, a nyomozós szál vagy a szellemes párbeszédek (mint a Die Hard-franchise első három részében, Az utolsó cserkészben, a Tango és Cash-ben és a hasonló művekben).

Így annak ellenére, hogy abszolút az a korosztály vagyok, amelynek tagjait megtalálta a hazánkba némi késéssel érkező Rambo-őrület, egész eddig kimaradt az életemből a klasszikus, nyolcvanas évekbeli trilógia (a negyedik részt „szakmai ártalomból” kénytelen voltam megnézni), ezért kapóra jött, hogy a Pannonia Entertainmentnek köszönhetően április 13-tól kezdődően újra vászonra kerül(t) az első három film. Mivel az a fajta néző vagyok, aki egyszerűen kikapcsol, amikor pár percnél hosszabb akciójelenetet mutatnak, nem kevés félelemmel vágtam bele a mozimaratonba.

Az eredeti hazájában First Blood (Első vér), hazánkban egyszerűen Rambo címmel bemutatott első rész ilyen szemmel nézve kellemes meglepetésnek bizonyult, hiszen a David Morrell regényén alapuló (attól azonban több ponton is elszakadó) adaptáció talán ugyanakkora arányban működik túlélő-/bosszúthrillerként, mint akciófilmként, ráadásul nem kevés társadalomkritika került bele, így kifejezetten gondolatébresztő alkotásról van szó. Ted Kotcheff (Szemenszedett szenzáció, Hóbortos hétvége) rendezésének vannak ugyan hibái, de rengeteg mindent lehet szeretni benne, és teljesen érthető, miért vált a Rambo mára kultfilmmé.

A Rambo I-ben nagyon sok a primer, sőt primitív megoldás (a vágástechnikát, a zenét, a lassításokat vagy akár a zoomokat illetően), amitől időnként kifejezetten ügyetlen hatást kelt, és az sem segít rajta, hogy

legalább háromféle színészi játékstílus keveredik benne

(a címszerepet hozó Sylvester Stallone minimalizmusa, a Trautman ezredest alakító Richard Crenna klasszikus, a negyvenes évek háborús filmjeit felidéző játéka és a Teasle seriffet megformáló Brian Dennehy gyakran kifejezetten kifinomult rezdülései).

Gondot okoz továbbá, hogy nincs igazán megindokolva, miért gyűlöli annyira engesztelhetetlenül a seriff Rambót (ez az eredeti regényben még  benne volt), miközben a címszereplő motivációja az elejétől kezdve kristálytiszta. Ennek az aránytalanságnak az ellenére azonban lenyűgöző, ahogy a film eljátszik a nézői azonosulással. A cselekmény elejétől kezdve Stallone figurájával megyünk, vele szemben érzünk empátiát (ezt egy-egy szubjektív kamerás megoldással is hangsúlyozzák), ugyanakkor többször is kifejezetten horrorfilmes szörnyként ábrázolják a poszttraumás stressz szindrómában szenvedő vietnámi veteránt (ahogy például baljós zenével aláfestve a fák magasából ellenfeleire ugrik, hogy levadássza őket).

Ezzel párhuzamosan akcióival is egyre nehezebb egyszeri nézőként azonosulni, miközben sajnálatunkat sosem veszíti el – akárcsak Frankenstein klasszikus történetében, amely párhuzamot maga Stallone is gyakran említi filmje kapcsán (ebben az értelmezésben Rambo a tudós által kreált lény, az Uncle Samet, azaz Amerikát magát jelképező Samuel Richard Trautman pedig az őt megalkotó Frankenstein). S habár a címszereplő végső nagymonológja a színészi játék hiányosságai miatt megint csak kicsit ügyetlenre sikerült, tökéletesen átjön belőle az a csodálatosan felépített társadalomkritika, amivel a Rambo a Született július 4-én és hasonló komoly poszt(vietnámi)háborús drámákhoz sorakozik fel: ha az USA nemtörődöm, méltatlan módon bánik a háborús veteránjaival, annak ilyen szadista-mazochista, egyszerre gyilkos és önpusztító végeredménye lesz.

Ez az izgalmas, „hős vagy szörnyeteg?”-kettősség a két folytatásból teljességgel kiveszett, így azok

kizárólag színtiszta akciófilmként működnek

– annak profin vannak megvalósítva (profibban, mint az első rész), viszont eltűnt belőlük minden másodlagos jelentés, minden kétértelműség, egyszer használatos bűnös élvezetté váltak, amelyek a rajongók körében ugyan szintén kultikus státuszra tettek szert, de azok számára, akik nem szeretik a műfajt, gyakorlatilag nézhetetlenek, ezért nekik nem is érdemes próbálkozni velük.

Rambo itt már egyértelműen hős, kis túlzással egy gáncs nélküli lovag, akit afféle egyszemélyes hadseregként használnak, azaz nem üldözöttként, hanem megmentőként lép fel; és hiába vannak a karakternek elvei, teljesen egysíkúvá vált. A Rambo II. és III. ugyan ezzel együtt rendkívül messze van az „agyatlan akciófilm” kategóriájától, hiszen történelmileg és politikailag tűpontosan ki van dolgozva mindkettő (sőt, a hidegháború szellemében még nyíltan politizálnak is), de ez csak a háttér, a kulissza, amire felhúzzák nagyjából ugyanazt a cselekménysémát – emiatt felmerül annak a lehetősége is, hogy a harmadik rész az első folytatás rejtett remake-je.

Rambónak ugyanis mindkét későbbi részben ki kell menekítenie valakit vagy valakiket egy ellenséges országból (amerikai hadifoglyokat egy oroszok által felügyelt vietnámi táborból, illetve magát Trautmant a szintén az oroszok által megszállt Afganisztánból), mindebben egy-egy helyi segítő áll mellette (egy Co nevű gyönyörű vietnámi ügynök / egy nevével Ahmad Shah Masoud valódi afgán ellenálló előtt tisztelgő afgán férfi), hogy küldetésük egy-egy monumentális, nagyjából félórás akciószekvenciával fejeződjön be, amelynek megkoronázásaként Rambo Trautman arcába (vagyis a mi arcunkba) mondja a nagy igazságot.

végig úgy van megalapozva minden, elsősorban a már említett hős-, sőt legendaképzéssel (amit vizuálisan az olyan attribútumok erősítenek, mint az ikonikus fejpánt, a köznevesült rambókés vagy a főhős izmos testének hátulról való megmutatása), hogy végig egyértelmű a befejezés. Az izgalmas cselekmény feszültsége helyett tehát tényleg csak a valóban komplexen és precízen felépített akciójelenetek szépségéért érdemes megnézni a folytatásokat.

Sylvester Stallonét sem fárasztják már olyasmivel, hogy színészkedés, elég a jelenléte és a karizmája, ezenkívül olyan népszerű megoldásokhoz nyúlnak, mint a bájos gyerekfigura szerepeltetése az Indiana Jones és a Végzet Temploma után szabadon, a ritkásan elszórt, ezért eléggé kilógó humorkezdemények vagy az afgán lázadók idealizált ábrázolása. Mindezzel pedig az akciófilm szerelmesei nyertek ugyan két örök kedvencet, a filmtörténelem pedig egy halhatatlan ikont,

de miközben az első Rambónak egyértelműen ott a helye a klasszikusok sorában, a Rambo II-t és a Rambo III-at érdemes fenntartásokkal kezelni.