Ez a 7 sci-fi remake jobb, mint az eredeti

A „régen minden jobb volt” tétel a sci-fik esetében nem mindig igaz, ahogy a mellékelt filmek is bizonyítják.

A felesleges, lélektelen újrázásokkal Dunát lehetne rekeszteni, ezért inkább a dicséretes ellenpéldákat emeljük ki. Már bemutattunk 7 sci-fi remake-et, amely jobb, mint az eredeti, most itt van még hét.

 

Flash Gordon (1980)

Forrás: Port.hu

 

1934-ben született meg a Flash Gordon képregényes kalandsorozat, 1936-ban pedig már az első filmverzió is elkészült, amely a folytatásaival együtt nagy hatással volt a sci-fi és a szuperhőstörténetek műfajára, és külön a Csillagok háborúja sagára is. A Flash Gordon (1936), a Flash Gordon útja a Marsra (1938) és a Flash Gordon meghódítja az univerzumot (1940) című epizódokat mindenképpen illik megnéznie annak, aki sci-fi-rajongónak tartja magát.

A Csillagok háborúja 1977-es sikere után minden korábbinál nagyobb volt az érdeklődés a sci-fi műfaja iránt. Bár a Flash Gordon filmverziója csak néhány hónappal a Birodalom visszavág után került a mozikba, nem ugyanazokat a célokat próbálta elérni. A Flash Gordon pimasz, vagány, abszurdan komikus volt, és nem próbálta komolyabbnak láttatni az alapanyagot annál, mint amilyen volt. Sam J. Jones mint a címszereplő hős csak téblábol a saját filmjében, és igazából Max von Sydow lopja el a show-t, mint az excentrikus gonosztevő Ming, a camp hangulatot pedig a Queen zenéje teszi teljesség.

A kultklasszikusról korábban itt írtunk, és beszámoltunk arról is, hogy a tervek szerint Taika Waititi  animációs Flash Gordon-filmet rendez majd a Disney-nek.


James Bond: Soha ne mondd, hogy soha (1983)

A James Bond-franchise-t akciókém-sorozatként tartjuk számon, de a saga több része is kacérkodott a sci-fi koncepciókkal. Nem minden Bond-film olyan földhözragadt és komor, mint a Casino Royale vagy a Skyfall, a Sean Connery főszereplésével készült filmekben például hihetetlen, csak sci-fi terminológiával magyarázható kütyük szerepelnek. Connery negyedik Bond-filmjében, a Tűzgolyóban szerepelt egy motoros torpedó, egy víz alatti légzőkészülék, egy jetpack és egy SPECTRE vezérlőpanel, amely áramütést okoz az áldozatoknak.

A Tűzgolyó regény jogai körüli zavaros helyzet miatt 1983-ban a Warner Brothers is elkészítette az adaptációt, méghozzá ismét Connery főszereplésével.

Roger Moore késői Bond-filmjeivel az a probléma, hogy nem vették tudomásul, hogy a színész megöregedett. A Soha ne mondd, hogy soha azonban átvágta a gordiuszi csomót azzal, hogy Bond életkorát a cselekmény sarkalatos pontjává tette. Már nincs a legjobb korban (Conney 53 volt ekkor), ami sebezhetőbbé teszi. A film tengeralattjáró-csatajelenetei izgalmasabbak, mint a Tűzgolyó hasonló akciói, és Max von Sydow is hibátlan alakítást nyújt Bond nemeziseként, Ernst Stavro Blofeldként. És az sem véletlen, hogy a film díszletei olyan jól néznek ki: a Birodalom visszavág rendezője, Irvin Kershner készítette őket.


Vanília égbolt (2001)

Alejandro Amenábar 1997-es spanyol filmje, a Nyisd ki a szemed az élet értelmével kapcsolatban tesz fel nagyon összetett kérdéseket. Bár elemzésre méltó a mélyebb jelentése miatt is, érzelmileg annyira kimerítő, hogy nem biztos, hogy bármikor újra akarnánk nézni. Némileg meglepő módon éppen Cameron Crowe döntött úgy 2001-ben, hogy újraforgatja Vanília égbolt címmel, ő ugyanis a sci-fi műfaj helyett a Jerry Maguire és a Majdnem híres című romantikus drámáiról ismert.

A Vanília égbolt azonban megtalálta az őszinte érzelmek, a meglepő humor és a pompás látvány megfelelő keverékét ahhoz, hogy a Nyisd ki a szemed története még szórakoztatóbb legyen. David Aames melodramatikus alakítása helyett Tom Cruise ugyanazt a szerepet egy sajátos szatirikus éllel játssza, mintha Crowe és Cruise ezzel is a létezés értelmetlenségén elmélkedne. A Vanília égboltot a kritikusok ugyan lehúzták, de mára lett egy kisebb kultusza azok körében, akik nagyra értékelik zavarba ejtő befejezését – mi pedig a „Van olyan, hogy nem értjük, miről szól egy film” című összeállításunkban emlékeztünk meg róla.


Csillagközi romboló (2004)

Az eredeti, 1978-as Battlestar Galactica című sci-fi sorozat a Csillagok háborúja olcsó másolata volt – nem is csoda, hogy csak egy évadot ért meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a széria által létrehozott univerzum nem volt érdekes. A Star Trek - Az új nemzedék írója, Ronald D. Moore a koncepciót a egy politikailag releváns tévésorozatává alakította át.

Az első évad kezdete előtt egy bevezető minisorozat részletezte a franchise új, továbbfejlesztett háttértörténetét. Ebben az emberiség túlélői Kobol tizenkét kolóniáján élnek, miután háborút vívtak a Cylonok néven ismert, emberhez hasonló gépek fajával. A minisorozatban a Cylonok támadást indítanak dr. Gaius Baltar (James Callis) tudós akaratlan segítségével, kiirtva az emberi faj nagy részét, és arra kényszerítve a túlélőket, hogy a csillagok közé meneküljenek. A folytatásban a karaktereknek egy lépéssel a támadóik előtt kell maradniuk, miközben állandóan jelen van a paranoia is, soha nem tudhatják ugyanis, hogy melyikük cylon.

A Battlestar Galactica rebootja minden szempontból jobb az eredetinél, és még a Star Wars-franchise néhány hibáját is sikerült kijavítania. Míg a Csillagok háborúja előzménytrilógia nem tudta meggyőzően tálalni a politikai elemeket, a Battlestar Galactica a Bush-korszak eseményeinek releváns metaforájaként szolgált.


A mandzsúriai jelölt (2004)

Bár az 1960-as évek több politikai thrillerében vannak a valóságtól finoman elrugaszkodó elemek, A mandzsúriai jelölt egy olyan agykontroll-koncepcióról szól, ami már a sci-fi kategóriájába tolja a filmet. John Frankenheimer 1962-es thrillerének középpontjában a Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió összeesküvőinek egy csoportja áll, akik a koreai háború veteránjának, Raymond Shaw-nak (Laurence Harvey) az agymosásával akarják meggyilkolni az amerikai elnökjelöltet. Bár feszültséggel teli jelenetekben nincs hiány, a film politikai szemlélete nem öregedett jól.

Mindezt Jonathan Demme rendező kijavíthatta, amikor 2004-ben újraforgatta a filmet. Ahelyett, hogy egy nemzetközi összeesküvésre összpontosított volna, Demme verziója az amerikai politikai pártokon belüli korrupciót boncolgatta. Eleanor Prentiss Shaw amerikai szenátor (Meryl Streep) manipulálja fiát, Raymondot (Liev Schreiber), hogy alelnökjelölt legyen. Raymond katonatársa, Bennett Marco (Denzel Washington) meg van győződve arról, hogy az öbölháborúban teljesített szolgálatuk alatt agymosáson estek át. Ez egy nagyon különleges alakítás Washingtontól, hiszen kevésbé magabiztos, mint az általa általában megformált karakterek. Streep pedig végre megmutathatta, hogy a főgonoszt is el tudja játszani.


Legenda vagyok (2007)

Richard Matheson 1954-es poszt-apokaliptikus regénye, az I Am Legend számos különböző adaptációt ihletett, köztük az 1964-es Az utolsó ember a Földönt és az 1971-es Az omega embert. Nem véletlenül érdemes ezt a történetet újra és újra feltálalni a különböző generációk számára, hiszen a magánynak és az emberi szellem diadalának magával ragadó vizsgálata. Francis Lawrence 2007-es adaptációja a történet inspiráló jellegére helyezte a hangsúlyt, arra utalva, hogy az emberiség még a kihalás szélére kerülve is képes biztosítani a jövőjét.

A Legenda vagyok Will Smith vállán nyugszik, aki pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtja az amerikai hadsereg virológusaként, dr. Robert Neville-ként. A férfi immunis a világot letaroló vírusra, és abban a tudatban tengeti a napjait, hogy élete végéig egyedül kell élnie, Lawrence pedig remek érzékkel váltogatja a Neville mindennapjairól készült felvételeket a vírus előtti életét bemutató flashbackekkel. Pótvizsga rovatunkban ezt írtuk a filmről:

„Az apróbb logikai bukfencektől és a kissé összecsapottnak tűnő finálétól eltekintve a Legenda vagyok bőven kiállta az idő, vagyis a bemutató óta eltelt 14 év próbáját, sőt a koronavírus-járványnak hála most még aktuálisabb, elvégre nem sok olyan poszt-apokaliptikus akcióthriller létezik (egyelőre), amelynek egy virológus a főhőse.”


Dűne (2021)

Frank Herbert kultikus Dűnéjének olvasói erős izgalmi állapotba kerültek, amikor a Radírfej és Az elefántember rendezőjét, David Lynch-et szerződtették a sorozat első könyvének adaptációjára, de az 1984-es film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Bár Lynch minden idők egyik legjobb rendezője, megannyi kreatív nézetkülönbséggel kellett megküzdenie a forgatás során, és nem sikerült olyan filmet készítenie, amilyet szeretett volna. Mivel egy olyan kaliberű rendező, mint Lynch sem tudott jó Dűne-filmet készíteni, sokan egyszerűen azt feltételezték, hogy a regény megfilmesíthetetlen.

Denis Villeneuve rendező azonban másodszor is megpróbálkozott az anyaggal, és sokkal nagyobb sikert aratott. Míg Lynch megpróbálta az egész történetet egyetlen filmbe sűríteni, Villeneuve úgy döntött, hogy két különálló projektre osztja a történetet. A 2021-es Dűne a történet első felét mesélte el, Paul Atreides (Timothee Chalamet) felemelkedésére összpontosítva. Azzal, hogy több időt adott a nézőknek, hogy alkalmazkodjanak a politikai terminológiához és a világ felépítéséhez, Villeneuve képes volt Pault inspirálóbb karakterré tenni. A remake a regény minden egyes lenyűgöző helyszínét makulátlan részletességgel kelti életre, a látványos akciójelenetek, Greg Fraser gyönyörű operatőri munkája, Hans Zimmer hipnotikus zenéje, valamint az egyedi jelmezek és sminkek a 2021-es Dűnét egy technikailag (is) lenyűgöző filmmé teszik.

Via: Slashfilm