Ezek a XXI. század legjobb videóklipjei!

Zenei ízléstől függetlenül, pusztán filmes szemmel, a legjobb kritikusok véleménye alapján válogatva – íme fél tucat olyan zenés klip, ami zseniális kisfilmként is megállja a helyét!

Fatboy Slim: Weapon of Choice (2001)

Az Oscar-díjas Spike Jonze (A John Malkovich menet, Adaptáció, A nő) által Fatboy Slim dalához készített klip már azelőtt mémmé vált, hogy a – legalábbis a mai értelemben vett – mémeket feltalálták volna. A XXI. század hajnalán született egyik első vírusvideóban a ma már blazírt gengszterek és nyugtalan vietnami veteránok megformálójaként ismert Christopher Walkent láthatjuk fásult üzletemberként egyszer csak táncra perdülni egy szállodában. Mivel nem volt széles körben ismert (ahogy azóta sem az), hogy Walken a pályáját táncosként és színpadi musicalszínészként kezdte, annak idején valódi sokkhatással ért fel, hogy A szarvasvadász és a Tiszta románc sztárja Fred Astaire-ként táncol körbe egy szállodán, majd repkedni kezd. S habár Fatboy Slim dala se kutya, a szinte vágás nélkül felvett jelenet olyan zseniális, hogy a klip ebben az esetben most már mindörökre elhomályosítja a számot, amihez készült.

Kylie Minogue: Come into my World (2002)

Az ausztrál énekesnő 2001-es dalához nem más készített klipet, mint Michel Gondry (Egy makulátlan elme örök ragyogása, Az álom tudománya), akinek remekül sikerült elkapnia Kylie világát. A francia alkotó által rendezett kisfilm hihetetlenül passzol a Come into my World zenéjéhez és szövegéhez is, azaz vidám és repetitív, Gondry ugyanakkor a mű játékosságával saját magához is hű maradt. A párizsi helyszínen sétáló énekesnő a loopolt videók mintájára mindig ugyanarra az utcasarokra tér vissza, de közben minden körben újabb Kylie-k csatlakoznak hozzá, így egyre több Kylie-t láthatunk. Ráadásul az időzítés is tökéletes (az új Kylie mindig a refrén kezdetekor csatlakozik be), és technikailag is olyan kiválóan van megcsinálva, hogy abszolút elhisszük még ma is a megsokszorozódott Kylie Minogue-okat.

Outkast: Hey Ya! (2003)

Ezt a sokszorozós trükköt egy évvel később az Outkast nevű hiphopduó is előadta a Hey Ya! című számához a profi kliprendező, Bryan Barber által készített videóban. Csakhogy itt André 3000, azaz André Benjamin énekes nem saját magaként látható nyolcszor, hanem a fiktív The Love Below együttes egy-egy tagját személyesíti meg, a basszusgitárostól és a dobostól kezdve a billentyűsön és az énekesen át a ritmusgitárosig és a háromtagú vokálcsapatig. A hatvanas évekbeli Beatles-mániát és a televíziózás hőskorát megidéző klip annyira vicces és bizarr, hogy lehet akár egy átgombázott éjszaka, akár egy hosszas brainstorming eredménye – de közben nem lehet szabadulni az érzéstől, hogy valójában ez az egész Benjamin kreatív elméjéből pattant ki, aki egyébként színészként is remekül teljesít a kisfilmben (nem csoda, hogy azóta színészként is aktív, legutóbb a Robert Pattinson főszereplésével készült Csillagok határánban láthattuk).

Slipknot: Before I Forget (2005)

A világ akkor látta először a szokásos horrormaszkok nélkül a Slipknot nevű metálegyüttest, amikor 2010-ben sajtókonferenciát tartottak basszusgitárosuk, Paul Gray halála után. Egészen addig a banda mind a kilenc tagja megőrizte az inkognitóját. Előtte azonban volt egy alkalom, amikor részben megmutatták magukat: a 2004-es, Before I Forget című számukhoz Tony Petrossian reklámfilm- és videoklip-rendező által készített kisfilmben. A klip koncepciója zseniális: a zenekar tagjai végig maszk nélkül, hétköznapi ruhákban zenélnek, de közben a kamera sosem mutatja az arcukat, csak közeliket a karjukról, lábukról, egyéb testrészeikről; de még arcrészleteket is láthatunk szuperközeliben, csak teljes arcot soha. A metálkliphez képest szokatlanul szépen fényképezett videóban így a Slipknot tagjai úgy maradhattak továbbra is arctalanok, hogy közben mégiscsak megmutatták a saját, civil valójukat.

Hozier: Take me to Church (2013/2015)

Az ír énekes gyönyörű számának az a különlegessége, hogy két videoklip is készült hozzá, és mindkettő nagyon erős. A hivatalos klipet Brendan Canty és Conal Thomson rendezte, és két férfi szívbemarkoló szerelméről mesél: az ellenük irányuló erőszakos melegellenes támadást párhuzamosan vágva mutatják be a kettejük közötti csodálatos intim pillanatokkal. 2013 szeptemberi bemutatásakor a fekete-fehér, artisztikus kisfilm nem túl meglepő módon azonnal virálisan terjedni kezdett, és nagyban hozzájárult mind Hozier, mind a szám töretlen népszerűségéhez.

A másik videót David LaChapelle, a klipjei mellett a Rize című tánc témájú dokumentumfilm rendezőjeként is ismert alkotó készítette, az ukrán származású balett-táncos, Szergej Polunyin főszereplésével. A tetovált testű balettművész egy lenyűgöző koreográfiát ad elő a Hozier-dalra, minden képnél és szónál hitelesebben bizonyítva, hogy a dal mondanivalóját a tánc nyelvével is el lehet mesélni, illetve hogy a balett a mai napig érvényes kifejezési forma lehet.

Childish Gambino: This is America (2018)

A legutóbbi remek példa arra, amikor a zeneszám és a hozzá készült klip tökéletes művészi egységet alkot, az a színészként is ismert, zenészként pedig Childish Gambino néven alkotó Donald Glover tavalyi dalának a videója. A sorozatrendezőként is tevékenykedő (Barry, Atlanta) Hiro Murai által rendezett This is America négy perce egyetlen hatalmas hangáron belül játszódik, tele van bonyolult mozgásokkal, és látszólag egyetlen (de legfeljebb két-három) snittben mutatja be az afroamerikaiak elleni bűncselekményeket és gyűlöletet, ami az Egyesült Államokban a nemzet születése óta napjainkig tapasztalható, miközben Glover a rasszizmusról és az erőszakról énekel. A kisfilm olyan szinten tele van kulturális és társadalmi-politikai utalásokkal, hogy külön elemzések íródtak a megfejtéséhez, de nem kell hozzá túl sokat analizálni, hogy lássuk: remekmű született.


(via IndieWire)