A színész nemrég a Letterboxdon folytatott beszélgetés során kapta meg a kérdést, melyek a kedvenc filmjei. Négy filmet nevezett meg, amelyek közül egy a sajátja, kettőt pedig ugyanaz a rendező készített.
A nyugodt férfi (1952)
Sean Thornton (John Wayne) annak idején egy kicsinyke ír faluban született, de még gyerekfejjel Amerikába került. Több mint három évtized után egy kisebb vagyonnal tér haza, hogy visszaszerezze ősei egykori birtokát, és ifjúsága viharos évei után végre megállapodjon. Szemet vet a helybeliek által kezelhetetlen vadócnak tartott Mary Kate-re (Maureen O'Hara), aki viszonozza az érzelmeit. Csakhogy a lány bátyja csak úgy adja áldását a dologra, ha a kérő ököllel vívja ki annak hozományát – ám Thornton nem hajlandó verekedni. Verekedett ő eleget, s az utolsó bunyó tragikus véget ért. Talán nem véletlen, hogy bár Neeson John Ford minden munkáját szereti, pont az a film a kedvence tőle, amelyet az ír származású rendező és a szintén ír felmenőkkel rendelkező John Wayne szülőhazájuk iránti tiszteletből forgattak le – és amely elnyerte a legjobb rendezésért és legjobb fényképezésért járó Oscar-díjat.
A hét szamuráj (1954)
Egy ismétlődő rablótámadásoknak kitett falu gazdátlan szamurájokat fogad fel, hogy azok, mint a harc művészei, megvédjék a termésüket. Ez végül nem kis áldozat árán és a falusiak részvételével sikerül is. A rendkívül mozgalmas csatajelenetekben megjelenített harc ellenére sem egyszerű kosztümös kalandfilmet látunk, hiszen Akira Kurosawa itt is az embereket, az emberi kapcsolatokat helyezte a középpontba: a parasztoknak mindenekelőtt magukat, vagyis számító önzésüket, gyanakvásukat kell legyőzniük. Ez a nagy kritikai és közönségsikert aratott, filozofikus mélységű szamurájfilm szolgált egy hasonlóképpen közkedvelt amerikai western, A hét mesterlövész alapjául – de George Lucas is rengeteget merített Kurosawa munkásságából, amikor a Star Wars-filmeket készítette. Talán pont ez a kapcsolódási pont a nagyszerű japán rendező és Liam Neeson között, aki a Star Wars: Baljós árnyakban (1999) a jedi mester Qui-Gon Jinnt alakította – mint tudjuk a jediket a szamurájokról mintázta Lucas.
Aki lelőtte Liberty Valance-t (1962)
Mint említettük, Neeson John Ford minden munkáját szereti, a western műfajáért pedig külön is rajong, így nem meglepő, hogy egy késői Ford-westernt is megemlített. Ennek hősei Ranse Stoddard (James Stewart) és Tom Doniphon (John Wayne), akik akkor kerülnek közeli barátságba, amikor Stoddard a nyugati kisvárosba, Shinboe-ba érkezik fiatal, idealista ügyvédként. A városkát egy Liberty Valance (Lee Marvin) nevű férfi és bandája rettegésben tartja. Amikor megtudják, hogy Stoddard nem hajlandó kenőpénzt elfogadni, sőt, seriffé jelölteti magát, elhatározzák, hogy elteszik láb alól. Stoddard és Doniphon pedig megfogadják: rendet tesznek Shinboe-ban. A filmben olyan további hollywoodi legendák játszanak, mint Lee Van Cleef, John Carradine és Vera Miles, és elsősorban a benne ábrázolt erkölcsi kérdések tették izgalmassá Neeson számára – illetve az a tény, hogy Ford egy ilyen összetett, több idősíkon játszódó történetet 90 percben el tudott mesélni.
Michael Collins (1996)
Több száz éve tartott már az írek véget nem érő harca az angol uralom ellen, amikor 1916-ban kirobbant a tragikus kimenetelű húsvéti felkelés. A vezetőket kivégezték, számtalan résztvevőt – köztük Michael Collinst (Neeson) és Harry Bolandet (Aidan Quinn) – bebörtönöztek. Szabadulásuk után Collins megszervezte a sajátos taktikával harcoló Ír Önkénteseket, és hamarosan a függetlenségi mozgalom legnépszerűbb vezetője lett. Neil Jordan érzékletesen és drámaian mutatja meg, miként lett az ír függetlenségi harcból a legjobb szándék ellenére véres polgárháború, miközben Collins ellentmondásos karakterével is behatóan foglalkozik. A film Neeson szerelemprojektje volt hosszú éveken át, a gázsija egy részéről is lemondott, hogy végre elkészülhessen, és a mai napig gyakran hangoztatja, hogy minden filmje közül ezt szereti a legjobban. De erre a listára azért került fel, mert mára annyira elfajult a színész szerint a politikai élet, hogy senki nem érti meg a másik álláspontját – és a Michael Collins pont erről szól.
