A Kerülőutak rendezőjeként ismert Alexander Payne egy csendes (utó)karácsonyi filmmel talált újra magára, miközben Paul Giamatti végre főszerepben remekel. Kritika a Téli szünetről.
Egy előkelő amerikai bentlakásos középiskolában félig büntetésként, félig sunyi kollégája hazugsága miatt a mogorva, a diákokat szívből rühellő ókoritörténelem-tanárra, Paul Hunhamre marad a hálátlan feladat, hogy a karácsonyi szünet ideje alatt a fűtetlen létesítményben maradva
vigyázzon arra a néhány szerencsétlen diákra, akiket a szüleik valamilyen oknál fogva nem tudnak hazavinni a téli vakációra.
Egy idő után úgy alakul (és már az önmagában zseniális, hogy milyen fordulattal érik el az alkotók), hogy Mr. Hunham és az intézmény fekete szakácsnője, a fia elvesztését gyászoló Mary (a hetvenes években, a vietnámi háború idején járunk) egyedül marad az egyik idősebb diákkal, az anyja és újdonsült mostohaapja által látványosan elhanyagolt, problémás Angus Tullyval. A három ember nem is különbözhetne jobban egymástól, a téli szünet idejére mégis átmeneti, erősen diszfunkcionális családként kell működniük – amely kapcsolat a végére nagyon is funkcionálissá válik.
Alexander Payne rendező korábban olyan filmekkel hívta fel magára a figyelmet, mint az emberi kapcsolatokat egészen hétköznapi helyzetekben vizsgáló Schmidt története, Kerülőutak és Utódok, vagy olyan kiválóan és kevésbé kiválóan működő szatírákkal, mint a Gimiboszi és a Kicsinyítés. A Kicsinyítés buktája után most egy olyan alkotással tért vissza régi dicsőségéhez, amiben azt csinálja, amit eddig is olyan jól csinált: felvázol egy hétköznapi problémát, bedob pár szereplőt, és csak hagyja őket játszani.
És a kulcsszó itt a hétköznapi, szóval ne várjunk hatalmas csavarokat (még akkorákat se, mint a hasonló közegben és több hasonló motívummal dolgozó Holt költők társaságában), csak egészen apró fordulatokat, amelyeknek a lényege, hogy nem árulkodnak jellemfejlődésről, óriási változásokról, csupán más megvilágításba helyezik azt az embertársunkat, akitől addig idegenkedtünk, sőt, megvetettük.
Ez is érdekelhet
10 példaértékű tanár a filmvásznon
A pedagógusok világnapja alkalmából olyan filmbeli oktatókat szedtünk össze, akiktől tényleg van mint tanulni szakmailag és emberileg is.
Tovább
Lehet szeretetnek hívni, de legyen inkább empátia, hiszen annyira illékony és átmeneti, és nagyon kell figyelni, hogy tetten érjük. És a filmre nagyon jellemző módon az alkotók nem is azt mutatják be hosszasan, amikor az addig másmilyennek megismert karakter valamilyen váratlan jót cselekszik, hanem azt jellemzik egészen aprólékosan, hogy milyen bunkó, és hogy miért utálják annyira a körülötte lévők – tanárkollégáktól kezdve a diákokon át a régi ismerősökig. És igazából ez a Téli szünet titka: hogy figyeljünk oda annyira, hogy a durvaság, a faragatlanság, a mogorvaság mögött is lássuk meg a jót, ha az ott van.
Payne számtalan kis aprósággal illusztrálja Paul Hunham kívülállóságát
a halszag szindrómától kezdve (egy nagyon ritka anyagcsere-rendellenesség, ami miatt az illető nem tud lebontani egy bizonyos élelmiszerekben megtalálható vegyületet, ezért kellemetlen halszagot áraszt) a szemén látható hályogig, ami végül csodálatosan finom szimbólumként működik, és a film legmegindítóbb jelenete kapcsolódik hozzá.
Ennek a figurának a megformálásához pedig a rendező keresve sem találhatott volna tökéletesebbet Paul Giamattinál, akit a legtöbben karakterszínészként ismerünk, de amikor főszerepet kap, mindig valami olyat művel, amitől leesik az állunk. Giamatti már évtizedek óta ott van a legnagyobb hollywoodi filmekben a Truman Show-tól kezdve a Ryan közlegény megmentésén és A remény bajnokán át a 12 év rabszolgaságig, csak mindig apróbb szerepekben, és kicsit úgy működik ő is, mint Hunham: eddig is ugyanilyen tehetséges volt, mit sem változott, csak most egy kiváló rendezőnek köszönhetően más megvilágításban láthatjuk.
A színész alakítása a filmben egyszerre eszköztelen, mégis mély, és dísztelensége kiváló ellenpontot képez a fiatal Dominic Sessa (Tully) dühödt és szenvedélyes, illetve Da'Vine Joy Randolph (Mary) fájdalmas játékával. Randolph rendkívül találó megfogalmazása szerint
Paul Giamatti a mi hétköznapi Brad Pittünk,
ami kiválóan ragadja meg, hogy a tökéletességet szimbolizáló filmsztárt nem igazán tudjuk elképzelni a valóságban, Giamatti viszont tényleg olyan, mint aki bármelyik pillanatban szembejöhet velünk a folyosón goromba Mr. Hunhamként.
Kollégáival és a rendezővel való összjátékának köszönhetően pedig a Téli szünetben kisebb fajta karácsonyi csodát láthatunk (sajnos nem karácsonyra időzítve, de a filmről csak öt Oscar-jelölése kihirdetése után döntötték el, hogy a magyar mozikban is forgalmazni fogják):
ha nem is az érzelmek crescendóját, de valami olyan finom együttállását, ami bármely hónapban képes rá, hogy megmelengesse a szívünket.
