Mit akart mondani az alkotó? Hogy a forradalom hiábavaló vagy, hogy a forradalom elkerülhetetlen? Talán mindkettőt, de lehet, hogy sosem fog kiderülni.
Kinek ajánljuk? Frankofón filmbarátoknak, kezdő antikapitalistáknak és konspirátoroknak.
Nem kellett túl sokat várni 2017 első értelmezhetetlen filmjére a hazai mozikban, és nem túl meglepő módon az alkotást a szebb napokat látott, mostanában mégis vajmi kevés izgalmas és eredeti produkciót készítő francia filmiparnak köszönhetjük. Párizs a forradalmak városa, erre utal többször is Bertrand Bonello (Bordélyház, Saint Lauren) új filmje és néhány köztéri szobor. Párizsból viszont keveset látunk az említett szobrokon és néhány klasszikus épületen kívül – mondjunk a La Défense szépen látszik, de nem az a francia főváros legszebb pontja.
Eleve minden a metróban kezdődik: egy csapat fiatal konspirátor száll át egyik járatról a másikra, tesz úgy, mintha nem ismerné a másikat, fotóz le lényegtelennek tűnő részleteket, száll át újra, küld titokzatos sms-t és méri az időt. Profiknak látszanak, de már itt az érzi az ember, hogy bizony túlspilázzák a dolgot, miközben társaik a lassan a felszínen lépnek akcióba, autókba ülnek, szállodába csekkolnak be hamis néven, majd vesznek fel álruhát, és így tovább.
Bonello az első negyedórában, húsz percben jól építi fel a feszültséget, de a fapofával mászkáló fiatalok sürgés-forgása lassan kezd idegesítővé válni, a hanyagul kukába dobott mobilok száma pedig rekordokat dönt. Végül kiderül, bombákat helyeznek el Párizs különböző pontjain, üres irodaházban, a belügyminisztérium egyik szárnyában, autókban, majd áhítattal nézik a robbanásokat, amiket nem úgy időzítettek, hogy sok áldozatot szedjenek, hanem nyilván a figyelemfelkeltést szolgálják.
Csakhogy mindez csupán egyfajta felvezetés, még akkor is, ha majdnem egy óráig tart. A különböző társadalmi hátterű, korú és bőrszínű fiatalok a bombatámadás utáni estét közösen töltik el egy kiürített bevásárlóközpontban (a ma már nem használt La Samaritaine áruház), mondván, így egyszerűbb lesz őket elkapni, ahelyett, hogy szétszóródnának és felszívódnának. A luxusáruházban megkezdődik az unalmas időhúzás: ki táncol, ki a híreket lesi, van, aki ruhát próbál, és előkerül egy hajléktalan házaspár is. Utóbbiak nyilván szimbólumként szolgálnak, akárcsak maga az ablaktalan áruház és a megannyi próbababa, amik közül – minő meglepetés -, több fiatal is a kiköpött párjára talál. És mit akar mindez mondani?
Bonello a 2015 novemberi párizsi terrortámadás előtt kezdte el forgatni filmjét – tehát semmiképpen sem arra reflektál -, ami különösen szerencsétlen időzítés. Ezekről a fiatalokról alig tudunk meg valamit, legfeljebb azt, hogy különböznek. Van, aki gazdag, van, aki csóró, van, aki vezető egyéniség, van, aki inkább végrehajtó, de nem derül ki, mit akarnak, mi a terv további része – a forradalom kirobbantása? – és honnan ismerik egymást, ha már ennyire különbözőek. Egy dolog biztos, Bonello, aki sokat kölcsönöz Gus Van Sant Elefántjából, a 68-as generáció ideáljait hasznosítja újra és az értelmiség forradalmi szerepét vizsgálja meg, azt, mit jelent ma az antikapitalizmus egy fiatalnak, de hogy ezt főhajtásként teszi vagy gondolatkísérletet végez, azt talán csak ő tudhatja.
Azt sem igazán tudjuk, szeretnünk kell-e ezeket a fiatalokat. Merthogy a fiatalság önmagában is érték, szoktuk hallani, és ugyan van köztük olyan, aki zavarában vagy túlbuzgóságában öl, van olyan is, aki nagyon szomorúan tud nézni és van, aki szerelmes. Gondolom sajnálnunk kell elkerülhetetlen bukásukat, de ezt nem könnyíti meg a tény, hogy kivétel nélkül mind humortalanul és eszköztelenül játszanak, és teszik mindezt végig szinte rezzenéstelen arccal. Finnegan Oldfield az egyetlen ismert – és az alakításokat elnézve gondolom az egyetlen hivatásos – színész a stábban a rövid, fásult kameót bevállaló Adèle Haenel mellett, és ennél fogva az Eközben Párizsban kicsit olyan, mint egy vizsgafilm egy rakás lelkes és fegyelmezett amatőr számára, pár, sebtében született ötlet alapján.
Értékelés: 4/10
