Alex Garland bizarr sci-fije talán nem lesz korszakos mestermű, de minden hibája ellenére különleges és maradandó filmélmény. És néhány jelenete garantáltan rémálmokat fog okozni.
Úgy volt, hogy Alex Garland Expedícióját itthon is moziban nézhetjük, ám a gyártó stúdió berezelt a lehetséges anyagi bukástól, és az Egyesült Államokon és Kínán kívül a világ többi része csak streamelve, a Netflixen nézheti ezt a rendkívül különös sci-fit. Ez ugyan feltétlenül távol áll attól, mint amikor valaki letorrentezi Az utolsó Jedik kamerás változatát, amibe belelógnak a vetítésről elkéső, és a menet közben vécére bóklászó nézők, de sajnos elég sokatmondó, amikor egy eredetileg a vásznakra szánt produkciót csak a képernyőn nézhetünk meg. Már az is eleve csonkítja az élményt, amikor a Netflix vagy egyéb streamszolgáltatók olyan produkciókkal állnak elő, amiket jobb esetben moziban lenne illő nézni (ennek szélsőséges változata az Amazon hamarosan készülő, valószínűleg nagyon látványos Gyűrűk Ura-sorozata, ami a maga félmilliárd dolláros költségvetésével sokkal drágább lesz, mint Peter Jackson trilógiája), de amikor gazdasági okokból a képernyőre száműznek egy olyan produkciót, aminek már a mozis premierdátuma is megvolt, az az aktuális filmnézési szokásokról is elég szomorú képet fest.
Az Expedíció ugyanis nem folytatás, nem egy franchise része. Bár regényfeldolgozás, de Garland szinte teljesen átírta a sztorit: a film lassú, ha úgy nézzük, tekinthetjük horrornak is, de ami a lényeg, hogy hihetetlenül bizarr. Pedig Garland a maga módján beleszőtt egy csomó bevett, ismerős dramaturgiai elemet, ami biztos fogódzót jelenthet azoknak is, akik a legnagyobb popcornnal és azzal a büdös nachos-szal masíroznak be a vetítőterembe.
Jeff VanderMeer az Agave gondozásában magyarul is megjelent regénytrilógiája az úgynevezett X Térségben játszódik, ami alapötletét tekintve a Sztalkert, illetve annak eredetijét, a Sztrugackij testvérek Piknik az árokparton című regényét koppintja. Valami lepottyan az űrből egy világítótorony tövébe, és az egész környéket alapjaiban megváltoztatja. Ráadásul növekszik, és senki sem tudja, mi történik akkor, ha lakott területekre is átterjed, mert nem tudni pontosan, mi zajlik a szivárványszín kulimász mögött, ami a térséget határolja. A felderítésre küldött katonai egységek soha többé nem kerülnek elő és a rádiójelek sem jutnak ki a fertőzésen kívülre.
Natalie Portman egy biológust alakít, akihez rejtélyes körülmények között betoppan egy éve eltűnt, halottnak hitt férje (Oscar Isaac). A férfi pillanatok alatt rosszul lesz, de a kórházba menet fegyveresek elhurcolják őket az X Térséget megfigyelő kutatóállomásra. Hogy férje életét megmentse, a nő csatlakozik egy csupa nőkből álló tudóscsapathoz, és átkel a szivárványon, a meseszép pokolba.
Garland ügyesen adagolja a feszültséget, ami annak ellenére is működik, hogy előhúzza azokat a bizonyos sablonokat is, amelyeket fentebb említettem. Ha horrorként nézzük, sorra végigveszi a tipikus paneleket: felderítés, paráztatás, jön a szörny, valaki bekattan, mutat egy kifejezetten gusztustalan, talán már öncélú jelenetet is - és magyarázatot ad a rejtélyre. Ezt talán óriási hibának is vélhetjük, ám az egész történet annyira bizarr, semmi máshoz nem fogható, hogy legalább három epizód még sokáig kísérteni fogja a nézőt, és az a rohadt medve garantáltan rémálmokat fog okozni.
Mindezt nyakon önti egy teljesen elhibázott pszichologizáló szállal: a csapat tagjai mind sérültek, a múltjuk elől menekülnek, és Portman karakterét is először a gyász, a tagadás, majd eltűnt és megkerült férje iránti kétségbeesett viszonya hajtja. Ez azonban elsikkad az X Térség felderítése folyamán, és csak afféle sallang lesz, ürügyet teremt a két furcsaság közötti, gyakran üres drámázásra. Üres, mert Portman és Jennifer Jason Leigh karakterén kívül a többiek nincsenek is árnyalva, nagyjából egyetlen szóval jellemezni lehet őket.
Ám az Expedíció mégis jó. A látvány egészen fantasztikus, egyszerre megbabonázó és taszító - nem túlzás azt állítani, hogy ilyet korábban nem láthattunk. És Garland van annyira ügyes rendező - a zseniális Ex Machina mellett nemrégiben kiderült, hogy a szintén bitangjó Dreddet is gyakorlatilag ő rendezte -, hogy olyan hangulatot teremt, ami tökéletesen elfeledteti a film hibáit. Tekinthetjük akár parasztvakításnak is, egy káprázatos és bizarr blöffnek, de egészen biztos, hogy még sokáig emlékezni fogunk rá.
Értékelés: 7/10
