Eljutottunk idén is a legszebb cseh fürdővárosba, Karlovy Varyba, Kelet-Európa legfontosabb A-kategóriás filmfesztiváljára. A tavalyi, még Covid-korlátozások által sújtott mustra után most már teljes fokozaton pörögtek az események, a tizenhárom szekcióban vetített közel százhatvan játék- és rövidfilm majd mindegyike telt házzal ment, a fesztiválpalota környéke pedig nyolc napra zenés buliközponttá alakult át. A hagyományokhoz hűen ezúttal is meginvitáltak két hollywoodi sztárt egy-egy életműdíj átvételére, ezúttal Geoffrey Rush és Benicio Del Toro volt a kiválasztott, de Liev Schreiberrel is találkozhatott a közönség. A magyarokat most egyedül Csuja László és Nemes Anna rendezése, a hazai mozikban már bemutatott Szelíd képviselte a Horizont szekcióban.

Tavaly ilyenkor a fesztivál legjobb filmjei közül ajánlottunk néhányat, most viszont feltűnően sok tabusértő, meghökkentő vagy csak a sorból látványosan kilógó alkotást láttunk – ezek közül válogatunk.

Fools

A lengyel Tomasz Wasilewski filmje rögtön egy szexjelenettel kezdődik, de nem kell semmi extrémre gondolni, a 60-as évei elején járó Marlena és a húsz évvel fiatalabb Tomasz szenvedélyes ölelkezését látjuk. Egy világtól elzárt, de csodaszép környezetben lévő tengerparti házban élnek kettesben, mígnem az amúgy ápolóként dolgozó Marlena hazahozza rég nem látott, és teljesen lebénult fiát, otthoni gondozásra. Tomasz első felindulásából féltékenységgel reagál, de végül hajlandó elfogadni a helyzetet, és támogatja párja döntését. Az ágyhoz kötött beteg állapota azonban rosszabbodik, és a családi légkör is egyre feszültebbé válik.

Ez a drámai helyzet önmagában is súlyos lehetne, de a meghökkentő csavar csak az utolsó harmadban érkezik, amikor egy elejtett megjegyzésből kiderül, hogy (SPOILER) Tomasz valójában Marlena fia, a köztük lévő idilli szerelem így a vérfertőzés minősített esete.

A Foolsból (eredeti címén: Glupcy) nem derül ki, pontosan miért tartotta fontosnak, hogy elmesélje ezt a sztorit a rendező, a stílusba viszont nem lehet belekötni, nagyon látványos képekkel, nagyon erős és fullasztó atmoszférát képes teremteni. Így aztán hiába a kellemetlen téma, mégsem tudjuk levenni a szemünket a filmről.

Flux Gourmet

Peter Stricklandet nyugodtan lehet tiszteletbeli magyarnak nevezni, évekig Budapesten élt, első filmje Erdélyben forgott (Varga Katalin balladája), és azóta is magyar koprodukcióban dolgozik. Izgalmas és többnyire bizarr témákat keres és talál, választotta már alanyának a horrorfilmek bekattantó hangmérnökét (Berberian Sound Studio), szadomazo hajlamú leszbikus lepketudósokat (The Duke of Burgundy) vagy egy gyilkos ruhát (In Fabric).

A Flux Gourmet se lóg ki a sorból, sőt. A színhely egy bentlakásos művészeti alkotótáborként funkcionáló kastély, amelyet a Stones nevű nagyasszony (a Trónok harca Brienne-jeként ismertté vált Gwendoline Christie) igazgat. Legújabb protezsáltja egy olyan zenei trió, akik különféle ételek elkészítésével generálnak zajokat, azokból pedig meghökkentő élő performanszokat kreálnak. A bizarr előadásokat pedig “közönségtalálkozó” követi, ami ez esetben annyit tesz, hogy a publikum orgiázhat egyet a művészekkel.

Strickland részletesen bemutatja, hogyan készülnek az újabb és újabb produkciók, miközben követhetjük a trió (Fatma Mohamed, Asa Butterfield és Ariane Labed), illetve a főnöknő közti hatalmi vetélkedéseket. A látvány és a téma önmagában is bizarr, de a brit rendező ezt még megfejeli azzal is, hogy narrátornak egy olyan férfit tesz meg, aki dokumentumfilmet forgat a társulatról, és közben arról is beszámol (valamiért spanyol nyelven), hogy milyen problémát okoznak számára a bélgázok.

De Humani Corporis Fabrica

A feketeöves fesztivállátogatók általában mindenre fel vannak készülve, a katalógusokban és a programfüzetekben így nem is nagyon szokták korhatárkarikákkal ellátni a filmeket. Verena Paravel és Lucien Castaing-Taylor kísérleti dokumentumfilmjéhez viszont hozzáfűztek egy komoly hangvételű figyelmeztetést, nemcsak az írott anyagokban, de a vetítés előtt is közvetlenül. Ennek ellenére sok néző nem bírta a kiképzést, többen már az első pár perc után távoztak.

Pedig a témában sincs semmi extrém, sőt, ennél közelebb hozzánk, mint emberekhez, nem is állhatna. A rendezők 30 kórházban rögzítettek, illetve gyűjtöttek össze mintegy 350 órányi anyagot, és bár forgattak “kívül” is, a legtöbb felvétel az emberi testbe kalauzolja el a nézőt, a szó legszorosabb értelmében.

Azokat a mozgóképeket láthatjuk, amelyeket az emberi testbe a különféle sebészi eszközökkel együtt eljuttatott miniatűr kamerák mutatnak, így

bejárhatjuk többek közt az érhálózatot, a beleket, a gerincet, az agyat,  a szemet, de még a péniszt is.

Hagyományos narráció viszont nincs, így a nézőnek kell találgatnia, éppen melyik testrészben járhat a szike és a kamera, és a megfejtés aha-élménye sokszor csak az epizód végén érkezik.

A De Humani Corporis Fabrica a gyenge gyomrúaknak tényleg nem ajánlott, de aki szembesülni akar azzal, hogy mit rejt a kedvenc “bőrkabátunk”, annak ez a film a tökéletes illusztrációs segédanyag.

Smoking Causes Coughing

Quentin Dupieux nem kispályás, már ami az őrült ötletek halmozását illeti. A francia rendező még zenészként indult, Mr. Oizo néven alkotta meg elektronikus prüntyögéseit, amelyek közül több reklámzene formájában hozzánk is eljutott. Később átnyergelt a filmszakmába, és rögtön a második filmjével, a gyilkos gumiabroncsról (!) szóló Rubberrel belőtte a saját stílusát. Keres egy hol teljesen blőd, hol még annál is abszurdabb alaphelyzetet, amit aztán a fapofával játszó színészei segítségével eljuttat a (még) teljesebb idiotizmusig, Bunuel után szabadon. Forgatott például egy olyan filmet, amelyben Jean Dujardin bőrkabátja arra kényszeríti gazdáját, hogy pusztítsa el az összes többi kabátot (Szarvasbőr), legutóbbi opuszában pedig két barát egy óriáslegyet idomít be (Rágószerv).

Az idei agymenése is erősen indul, az első percekben tanúi lehetünk annak, ahogy öt, feszes és színes kosztümökbe öltözött figura megharcol egy óriásteknőssel. Ők a Dohány Alakulat, egy olyan szuperhőscsapat, akik a szénmonoxidot, a nikotint, és a dohány többi veszélyes vegyületét tudják fegyverként, sugárformában használni, és amikor egyesítik erőiket, akkor az ellenfelet szupergyorsan rákossá tudják tenni. A csapatot azonban a kiégés fenyegeti, ezért főnökük, a Tini Nindzsa Teknőcök Szecska mesterére hasonlító patkány elküldi őket nyaralni, ahol azzal szórakoztatják magukat, hogy bizarr rémtörténeteket mesélnek egymásnak. Ezeket a poénokat bűn lenne lelőni, pláne, mert a megelevenedő sztorik erősebbek is, mint maga a kerettörténet.

EO (IÁ)

A lengyel Jerzy Skolimowski filmjének első másodperceiben azt láthatjuk, hogy vörös stroboszkópfények kereszttüzében egy fiatal lány megpróbál újraéleszteni (?) egy szamarat, aztán kiderül, hogy mindez egy cirkuszi produkció része. A folytatásban is IÁ-t, azaz a jámbor, de annál makacsabb szamarat követhetjük, ahogy először a hatóságokhoz kerül (a cirkuszra lecsapnak az állatvédelmisek), majd egy új gazdához, ahonnan egy másikhoz, és így tovább. Van, aki túlad rajra, és van, ahonnan ő szökik meg, egyszer fociultrák közé keveredik, máskor pedig egészen Olaszországig veti a sanyarú sorsa.

Egy kiszolgáltatott állat odüsszeiáján keresztül megmutatni, mennyire kegyetlen is az ember, nem új ötlet, Robert Bresson is ezt tette a Vétlen Baltazárban (1966), szintén egy szamár főszereplésével. Skolimowski verziója sokkal kaotikusabb, klipszerű betéteket és szürreális megoldásokat használ, amelyek hol jobban, hol kevésbé működnek. Ha az EO-nak talán nem is járna Oscar, az állatidomároknak mindenképp, mert lenyűgöző munkát végeztek.