Mary Poppins visszatér - Nem bűvöl el a csodadada

  • Vízer Balázs

Emily Blunt most is nagyszerű, el is viszi a filmet úgy nagyjából, de a történet középszerű lett, a látvány korrekt, a zene nagyrészt felejthető, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy kinek is szól az egész!

Az új Mary Poppins-filmből, a folytatás és a remake furcsa keverékét képző Mary Poppins visszatérből engem leginkább az érdekelt, hogy mi újat tud, és főleg kinek szól bő ötven évvel az eredeti darab születése után. Mert azt aligha kell magyaráznom, hogy mennyit változott időközben a világ, és vele a film is, és arra, amiben az 1964-es Mary Poppins forradalmi újdonságnak számított – például, hogy közösen mozgatta hús-vér és rajzolt szereplőit -, és amire összesen 13 Oscar-jelölést kapott, fel sem kapnánk a fejünket. Julie Andrews játékán és pár betétdalon túl a régi film sem feltétlen időtálló, szóval újra itt a kérdés, kinek szól a folytatás, amely elkészülte ellen a karaktert megalkotó, már az első feldolgozást is utáló írónő, P. L. Travers mindent megtett életében. Csakhogy meghalt szegény.

De miről is szól az új film? Amiről a régi. A Banks család megint bajban van, akárcsak egész Anglia, mert a '30-es években járunk, és dúl a világválság. Az egykori kisfiú, Michael (Ben Whishaw) felesége halála után egyedül neveli három kisgyerekét, pontosabban azok magukat nevelik, az egykori kislány, Jane Banks (Emily Mortimer) pedig segít, ahol tud, de az sem elég, mert a bank vinné a házat a jelzálog miatt. Ekkor érkezik megint a keleti széllel a csodadadus, Mary Poppins (Emily Blunt), aki a titokzatos lámpaoltó, Jack (Lin-Manuel Miranda) segítésével és egy félmosollyal újra rendet vág. És közben énekel meg egy kicsit táncol is, és ezért is bízták az ilyesmiben rutinos Rob Marshallra (Chicago, Vadregény) a melót, mert ő csuklóból is tud ilyet. És Marshall meg is csinálta, csak éppen semmi újat, és ami még fontosabb, semmi emlékezeteset nem tett hozzá. Kellett volna, és ritka még a gyengébb musicaleknél is, hogy ne lenne legalább 1-2 olyan dal, ami megmarad az emberben.

Csak egy példa: bár rendkívül látványos volt, a Hugh Jackman-féle A legnagyobb showman története közepesre sikerült, de az egyes dalok és azok előadása mégis remek volt, egy Mary Poppins-filmnél pedig alap lenne egy Oscar-jelölés, de én csodálkoznék, ha erre sor kerülne. Itt két szám van, ami tetszetős, amikor Mary Poppins megérkezik és fürdeni viszi a gyerekeket, és amikor egy családi moziba talán kevéssé illő módon kuplékat énekel egy színpadon pár rajzolt pingvinnel. A többi profin össze van rakva, különösebben beléjük sem lehet kötni, csak érdektelenek maradnak. Ahogy maga a történet is a maga jól kidolgozott, mégis rendkívül kiszámítható fordulataival sokkal inkább olyan, mint egy, a szombat délutáni idősávra betett kedves, ártalmatlan családi tévéfilm, mint egy nagyköltségvetésű hollywoodi film, a mindenható Disney stúdió egyik zászlóshajója.

Pedig ott van benne gonosz bankárként Colin Firth és Meryl Streep is felbukkan, és persze ott van Emily Blunt is, akit imádunk, és aki most is ragyog. És ő viszi el a filmet, nem a sokszor idegesítő Ben Winshaw vagy az Amerikában most oly népszerű Lin-Manuel Miranda, aki mintha egy másik filmben játszana. A nyitójelenetben ő kerékpározik végig a szürke utcákon, azt énekelve, hogy milyen gyönyörű is London, amikor felébred – a háttérben pedig látjuk a füstokádó kéményeket, a munkanélküli segélyért sorban álló férfiakat, az utcagyerekeket és a lépcsőkön alvó hajléktalanokat. És ebben semmiféle irónia vagy többletjelentés nincsen, egyszerűen következetlenek a filmesek.

Értékelés: 6/10