Művészetté avatta a „kölcsönzést”

„Minden valaha készült filmből lopok”

– mondta Quentin Tarantino egy 1994-es interjúban, majd hozzátette: „A nagy művészek lopnak; nem tisztelegnek" – és ekkor Pablo Picassótól idézett. Pedig az egykori videótékás igenis tiszteleg, amikor büszke arra, hogy egész jelenetsorokat vesz kölcsön, amikor egész műfajokat idéz meg, amit lehet posztmodern gondolkodásnak hívni, de nem az. QT egyszerűen él-hal a mozi világáért, és minden valaha általa látott film ott lüktet a homloka mögött, és azt akarja, hogy mi is lássuk őket, mi is tudjunk róluk, de nem elsősorban eredetiben, hanem az ő filmjein keresztül.

A Kutyaszorítóban (1992) a hongkongi krimik világából merít jó nagyot, a Ponyvaregény (1994) az olcsó tucatregények világát éleszti fel, a Jackie Brown (1997) a vérbő blaxploitation műfaját adta nekünk vissza, a Kill Bill (2003) a japán bosszúfilmek világába vezeti be a nézőt, a Grindhouse (2007) a Zs-mozik hangulatát hozza vissza, a Becstelen Brigantyk (2009) az olcsó, ún. euró háborús filmeket elevenítette fel, a Django elszabadul (2012) és az Aljas nyolcas (2015) a spagettiwesternnel nosztalgiázott.

Csakhogy ez sokkal több mint nosztalgia és műfajidézés,

mert QT a saját látásmódjával és eszköztárával éleszti fel mindezt, amiben nincs semmi retró: amit ő csinál, az vadonatúj és kortárs.

Menővé tette az erőszakot

A Tarantino által megidézett műfajokban általában az a közös, hogy finoman szólva sem az ún. magas művészetekhez tartoznak, rendszerint a bennük lévő erőszak mennyisége és minősége miatt. QT ezen rengeteget változtatott: nála az erőszak központi elem, de sosem öncélú, ha annak is látszik. Sokan elborzadtak első filmjei láttán: a Kutyaszorítóban kínzásjelenete vagy a Ponyvaregény (férfi által férfin elkövetett) nemi erőszakja elképzelhetetlen lett volna korábban egy mainstream filmben, ő viszont eladhatóvá tette őket azzal, ahogy mindezt tálalta.

Részben a felvezető párbeszédekkel, részben a zenével és a koreográfiával, részben a lezárásukkal tette a kirívó erőszakot izgalmassá és látványossá, és ezzel elfogadhatóvá. A Kill Bill esetében már erőszakorgiáról beszélünk, ahogy Uma Thurman Hattori Hanzo pengéjével fejeket és végtagokat vág le, de az egész egyszerre mészárlás és tánc.

„Olyan, mintha egy karmester lennék, és a nézők érzései lennének a hangszereim. Nevessetek, nevessetek, most pedig borzadjatok el!”

Így írta le QT egy 2010-es interjúban a filozófiáját, aminek azt is köszönhetjük, hogy ma mainstream filmek is mernek erőszakosak lenni, mert kiderült: korhatáros alkotásokkal is sok pénzt lehet keresni.

Felértékelte a párbeszédet

A párbeszéd mindig is alapvető szerepet kapott a film történetében (a némafilmeket leszámítva, persze), már csak azért is, mert sok alkotás veretes regények vagy drámák alapján készül. Tarantino elképesztően tehetséges forgatókönyvíró (majdnem minden munkáját ő írta),

nagy újítása pedig rendkívül egyszerű:

hősei úgy beszélnek, mint a hétköznapi emberek – néha teljesen lényegtelen dolgokról. Dumálnak, fecsegnek, cseverésznek.

A Kutyaszorítóban nyitójelenetében úgy ismerjük meg a figurákat, hogy először azt feszegetik, hogyan kell értelmezni Madonna Like a Virgin című számát, majd azt vitatják meg, kell-e borravalót adni a pincérnőnek, és ha igen, mennyit. A Ponyvaregény egyik leghíresebb részében John Travolta és Samuel L. Jackson arról beszélnek, miben más a McDonald’s Franciaországban, mint Amerikában, később pedig arról, mennyire erotikus egy lábmasszázs. Az egyik legzseniálisabb párbeszéd, pontosabban monológ szintén ebben a filmben hangzik el, amikor Butch aranyórájának történetét ismerjük meg, ami egyszerre bizarr, izgalmas, meglepő és fanyarul vicces – és két további szempontból is érdekes, de erről majd később.

Megújította a filmzenét

Quentin Tarantino zenére rendez és zenére gondolkodik: minden filmjénél külön tracklistet rak össze a felkészüléshez, amit akkor hallgat, ha azon gondolkodik, hogyan alakuljon a sztori, kik legyenek a színészek, amit aztán meg is oszt a nagyközönséggel. Aztán ott van maga a filmzene, amihez egy rendkívül kézenfekvő, mégis ritkán használt megoldást alkalmaz: a kedvenc számait rakja bele a filmbe. Más rendezők külön zeneszerzőket kérnek fel, illetve vagy már jól ismert slágereket raknak a filmjükbe, vagy külön íratnak dalokat, amikről azt remélik, slágerek lesznek.

QT a saját spéci zenegyűjteményéből vesz elő olyan, néha bizony elég poros dalokat, amiket rajta kívül csak kevesen ismernek,

ő viszont felismeri bennük azokat a dallamokat, azt a hangulatot, ami tökéletesen illik egy általa megálmodott jelenethez, és azt tökéletesen szerkeszti bele. Kedvenc példánk a Jackie Brown (1997) nyitójelenete, amelyben semmi más nem történik, csak Pam Grier átsiet a repülőtéren, ahol dolgozik, miközben Bobby Womacktől szól az Across 110th Street – mégis zseniális! Igaz, ha a film megkívánja, Tarantino olyan klasszikus maestrókkal dolgozik együtt, mint  Ennio Morricone az Aljas nyolcas (2015) esetében: lett is belőle egy Oscar az öregúrnak!

Univerzumot épít

A rendező filmjeiben (azokban is, amit csak írt) több belsős poén is végigvonul: például a Red Apple cigaretta (a Ponyvaregénytől kezdve a Tiszta románcon és az Alkonyattól pirkadatigon át a Kill Billig, de a Grindhouse-ban és a Becstelen brigantykban is el van rejtve) vagy a Ponyvaregény emlékezetes Big Kahuna Burgerje, amit a Gecko testvérek is szívesen eszegetnek az Alkonyattól pirkadatigban. Az sem titok, hogy Tarantino filmjeinek karakterei között kapcsolat van: a legismertebb a két Vega, Vincent a Ponyvaregényből és Mr. Blonde, azaz Vic Vega a Kutyaszorítóbanból.

A Tiszta románc-beli Alabama pedig drogot ad el Lee Donowitz hollywoodi producernek, a Becstelen brigantyk Donny Donowitza, azaz a Medve Zsidó fiának.

Utóbbiak közé tartozik például a Kill Bill és az Alkonyattól pirkadatig – a két univerzum között pedig rengeteg az összefüggés. QT azonban mindezt nem azért csinálja, hogy még több bőrt húzzon le ugyanazon karakterekről, mint a Marvel vagy a DC, hanem saját maga és a nézők szórakoztatására.

Ő adta Christoph Waltzot a világnak

Az egy dolog, hogy Tarantino egy csapásra újraéleszti bármely színész karrierjét, mint Travoltáét a Ponyvaregényben, Pam Grierét a Jackie Brownban vagy Uma Thurmanét a Kill Billben, de fel is fedez új arcokat. Nem is akárkit: ha nincs QT, akkor legfeljebb európai művészfilmes körökben ismerik Christoph Waltz nevét. Igaz, ha nincs Christoph Waltz, talán a Becstelen brigantyk (2009) sem készül el. Tarantino ugyanis Hans Landa ezredes karakterében látta a film kulcsát, a karakter kulcsát pedig annak nyelvtudásában.

Már ott tartott, hogy jegeli a filmet, amikor Christoph Waltz is megjelent a meghallgatáson. A rendező rögtön tudta, hogy kincsre talált, és azt kérte Waltztól, hogy a próbákon fogja vissza magát, ne tudják meg a többiek, mennyire jó, és azt se, milyen ördögien veszélyes a karaktere. Aztán mindenkinek leesett az álla, a nézőket is beleszámítva, az eredmény pedig egy Oscar-díj lett legjobb mellékszereplőként, amire jött még egy a Django elszabadulért (2012) is. Waltz tehát egy csapásra a legkeresettebb karakterszínészek közé került: még Bond-gonoszt is játszott.

Nyitókép forrása: Michael Tran / FilmMagic / Getty Images.