Lehet szeretni vagy nem, modorosságain mosolyogni, de Bonaparte Napóleon az újkori történelem egyik legmeghatározóbb és egyben leglenyűgözőbb alakja. Bár általában hadvezérként és zseniális stratégaként szokás emlegetni, ő volt az, aki megteremtette a modern államigazgatás, jog- és intézményrendszer alapjait, és bár sokan zsarnokként írják le, korának legfelvilágosultabb államférfija volt. Nem csoda, hogy még ma is oly sokan foglalkoznak személyével, köztük a már 85 éves Ridley Scott, akinek évtizedes vágyálma vált valóra, amikor megrendezhette a Napóleont.

Csakhogy nem ez volt Scott első „Napóleon-filmje”, hanem legelső munkája, a Párbajhősök (1977), amely két francia huszártiszt számos egymással vívott párbajáról szól. Egyikük, Feraud hadnagy (Harvey Keitel) mindent az új rendszernek és Napóleonnak köszönhet, megszállott bonapartista, személyében tükröződik vissza a napóleoni háborúk minden egyes szakasza a kezdeti diadaloktól a csúfos kudarcokon és a száműzetésen át a visszatérésig és a végső vereségig. Ő a történetben a negatív hős, mégis van benne valami lenyűgöző, mert olyan, mint valamiféle megállíthatatlan természeti erő.

Most a hadvezér szempontjából is megnézhetjük ezeket a csatákat,

de furcsa mód Ridley Scott sokkal inkább Napóleon (Joaquin Phoenix) magánéletére koncentrál, azon belül is Joséphine de Beauharnais-hoz (Vanessa Kirby) fűződő, gyakran viharos viszonyára. A nagy hadjáratok egyrészt amolyan aláfestésként szolgálnak, másrészt azt hivatottak illusztrálni, hogy a „korzikai gazember” minden csatáját azért vívtak meg, hogy ezzel hűtlen feleségének imponáljon. Ez jó is, meg rossz is.

Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki bizony tökéletesen megkomponált, lenyűgözően kivitelezett, grandiózus csatákat akart látni a vásznon, és nem én vagyok az első és egyetlen, aki ezzel kapcsolatban csalódott. Annyiban persze hátrányban vagyok, hogy én ismerem az itt bemutatott – és furcsa módon nemcsak kihagyott, de meg sem említett – ütközetek történetét, és tudom, hogy

azok bizony kicsit sem úgy zajlottak le, ahogy azt Scott most megmutatja.

Ami nem feltétlen lenne baj, ha történelmileg pontatlan, de attól még ragyogóan kinéző, elképesztően látványos összecsapásokat látnánk az illusztris saját verziójában – de nem kapunk. Nem mondom, hogy nincsenek emlékezetes mozzanatok – ilyen a trailerben is mutatott jelenet, ahol egy orosz vértes vágtat a befagyott tavon -, de szinte minden itt bemutatott csata szürke, zavaros, egyszerre elnagyolt és kisszerű. Egyedül Toulon ostroma sikerült tényleg látványosra még történetünk legelején, de ez édeskevés.

Érthetetlen, hogy az itáliai hadjárat, amely valóban naggyá tette Bonapartét, nemcsak kimaradt, de meg nem történtként említik – „Itália vértelenül hódolt meg” -, az egyiptomi hadjáratot egyetlen ágyúlövéssel intézik el, ami után a mamelukok gyorsan meghódolnak, noha véres harcok folytak itt is.

Wagram, Friedland, Lipcse és más sorsdöntő csatáknak még a neve sem hangzik el,

a poroszok, akik sokáig a császár legfőbb ellenségei voltak, csak a legvégén kerülnek elő, mintegy epizodistának. Ami pedig a végső bukást jelentő waterlooi csatát illeti, Rupert Everett személyében sikerült egy olyan színészt találni, aki érthetetlen módon olcsó paródiát csinált Wellington hercegéből. Érdemes akárcsak belenézni az 1970-es, olasz-szovjet kooprodukcióban készült Waterloo néhány valóban monumentális csatajelenetébe, hogy érezzük az óriási különbséget.

A legjobb filmek a napóleoni háborúkról

252 éve született minden idők egyik legjelentősebb hadvezére, államférfija, vagyis történelmi alakja, Bonaparte Napóleon, vagyis I. Napóleon császár, egy korszak meghatározója. Naná, hogy rengeteg film született róla és erről a korról!

Tovább

Igaz, tudni lehet, hogy Ridley Scott egy négyórás rendezői változottal is készült, de nehéz elképzelni, hogy léteznek olyan fontos csatajelenetek, amiket csakis ezért tartottak vissza. A valószínűbb verzió az, hogy Scott tényleg elsősorban

Bonaparte és Joséphine kapcsolatát tartotta fontosabbnak

– vagy megfilmesíthetőbbnek, ha realisták akarunk maradni. Ilyen szempontból igaza volt. A törtető fiatal tüzértiszt és a párizsi elitet jól ismerő, kicsapongó özvegy viszonya tényleg közismerten különleges volt, volt az asszonyban valami, amit Napóleon nem tudott azután sem elengedni, hogy az nyilvánvalóan megcsalta és képtelen volt számára örököst szülni, ami a dinasztikus álmokat dédelgető férfi számára óriási csalódás volt. Ennek fényében ironikus lábjegyzet a cselekményhez, hogy a nő előző házasságából származó, Bonaparte által elismert és támogatott gyerekei révén számos európai uralkodóház tagjai szerepelnek leszármazottai között.

Bonaparte és Joséphine folyamatosan marták egymást, de képtelenek voltak elengedni a másikat, véres összecsapásaik rendre meglepően intim pillanatokba csapnak át, és Scott ezt jól építi fel, és remekül mutatja meg a köztük folyamatosan változó erőviszonyokat. Amihez persze két nagyszerű színészt is kapott. Joaquin Phoenix ugyan kissé öreg a szerephez

– Napóleon 35 évesen koronázta magát császárrá, ő 49 –

de persze ő most is jó, ami nem jelenti azt, hogy nem adná most is kissé önmagát, de ezzel nincs gond. Kettejük közül nyilván az angol Vanessa Kirby (Pieces of a Woman) a képzettebb színész, és bár logikusan kevesebb a játékideje, hiszen nem Joséphine a film címe, ő sokkal többet visz a hátán. Ha a film csakis az ő kapcsolatukra koncentrált volna, Scott pedig képes lett volna megállni, hogy csatákat mutasson, ez akár egy közel tökéletes film is lehetett volna – nem lett az.

Értékelés: 7/10