Napóleon (1927)

Abel Gance monumentális Napóleon-filmje által került be a filmtörténelembe – hogy aztán még számtalan filmet készítsen a császárról. Egyrészt a forradalmi filmtechnika alkalmazásáért – az elsők között volt, aki mozgatni merte a korábban csakis rögzített helyzetben használt kamerát -, másrészt az új eszmék előharcosaként, de főként a francia esztétizmus képviselőjeként írta be magát a világ filmművészetének történetébe. Persze mai szemmel nézve a forma uralkodik a tartalom felett, az expresszionista filmek jellegzetesen egzaltált karaktereire hajazó Napóleon (Albert Dieudonné) pedig, akinek korai éveit mutatja be a történet, nem tűnik hiteles figurának. A film eredeti hossza 15.000 méter volt, 9 órás vetítési idővel. A rendkívüli hangulatú némafilm 1981-es, restaurált változatához Francis Ford Coppola édesapja, Carmine Coppola komponált emlékezetes zenét.

Háború és béke (1956)

Talán az egész világ meglepődött, de a a Szovjetunió mindenképpen, amikor kiderült, hogy az orosz irodalom egyik legnagyobb klasszikusát, Lev Nyikolajevics Tolsztoj örökbecsű munkáját az amerikaiak dolgozzák fel – a rendező, King Vidor magyar származású, mint tudjuk -, a regény hőseit pedig olyan hollywoodi sztárok játsszák el, mint Audrey Hepburn, Henry Fonda, Anita Ekberg vagy Mel Ferrer. Nyilván azon is sokan meglepődtek, hogy a film ezek után elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Goldon Globe-ot, vagyis furcsa  alkotásról van szó, amely sokszor sikertelenül próbál egyensúlyozni a kosztümös dráma és a történelmi film műfaja között,  de színészei sem mindig tudják, pontosan hol járnak – a legfontosabb karaktert, az idealista Pierre Bezuhovot játszó Fonda például később nyíltan elismerte, hogy csak a pénzért vállalta a szerepet. A Hollywood fénykorát idéző produkció azonban néhol mégis képes átadni valamit a korból és a regényből, ne becsüljük le hát!

Büszkeség és szenvedély (1957)

Stanley Kramer (Ítélet Nürnbergben, A megbilincseltek) munkája gyakorlatilag bármikor játszódhatna, a történet a kalandfilmek jól ismert sablonjait követi, de történetesen a napóleoni háborúk idején járunk, ahol áldatlan körülmények között harcolnak a spanyol katonák és parasztok. A franciák Jovet tábornok vezetésével meg akarják szerezni a spanyolok egyetlen ágyúját, mely 13 méter hosszú és hét tonnás. Az angoloknak is az ágyú kell, ők viszont a spanyolok oldalán állnak a franciák ellen. Az angolok egy tengerészkapitányt (Cary Grant) küldenek a spanyol táborba, azzal a paranccsal, hogy szerezze meg a spanyolok ágyúját, a spanyol gerillák vezetőjének, Miguelnek (a cseppet sem spanyolos Frank Sinatra) azonban más tervei vannak a „csodafegyverrel”. A két férfi mindenben különbözik egymástól, de egyetlen egy dologban egyek - ugyanabba a gyönyörű nőbe (Sophia Loren) szerelmesek.

A légió (1965)

A légió Stefan Zeranski Hamvak című klasszikus regényéből készült és a napóleoni háborúk idejébe viszi el a nézőt. A légió viszontagságai elevenednek meg a közel háromórás filmalkotásban (ami már az eredeti jócskán lerövidített változata!), s az a folyamat, ahogy a lengyel katonák ráébrednek arra, hogy illúziókba ringatták magukat, s küzdelmük — hitük szerint — Lengyelország szabadságáért: más népek leigázásán kívül egyéb eredményt nem hozott számukra. Cinkosokká váltak egy világot leigázni akaró zsarnok tervei végrehajtásában. Andrzej Wajda keserű, komor képsorokat mutat be az egyébként gazdag kiállítású, látványos tömegjelenetekben is bővelkedő filmjében – amely arról volt hírhedt a maga idejében, hogy rengeteg súlyos lovasbaleset történt a forgatáson.

Háború és béke (1966)

King Vidor filmje után hamar világossá vált, hogy a kissé sértett oroszok saját verziót akarnak Lev Tolsztoj világhírű nagyregényéből, és így született a Szovjetunió történetének legmonumentálisabb filmprodukciója Szergej Bondarcsuk rendezésében, aki Pierre Bezuhov szerepét is magára osztotta. A film költségeiről és a forgatás nehézségeiről rengeteg legenda terjedt világszerte – csak egyet a példa kedvéért: 40 szovjet múzeum szolgáltatta a korhű tárgyakat, fegyvereket és ruhákat -, de a 395 perces végeredményből sejthető, hogy csak a legnagyobb hollywoodi produkciókhoz mérhető nagyságrendben áldoztak pénzt, időt és energiát e gigantikus műre. Amiben a kor olyan óriási sztárjai szerepeltek, mint Oleg Tabakov, Vyacheslav Tikhonov vagy a balerina Lyudmila Savelyeva , akire Bondarcsuk Natasa Rosztova szerepét osztotta.

Waterloo (1970)

A szovjet Háború és béke (1966) tényleg elképesztő nemzetközi siker lett, és ennek volt köszönhető, hogy – egyébként az amerikai verzió felett bábáskodó - Dino De Laurentiis szuperproducer összehozta a kor gigaprodukcióját, a szovjet és olasz közreműködéssel készült, Szergej Bondarcsuk rendezte, és Ukrajnában forgattak. Ami ironikus, mert a waterlooi csatában nem harcoltak orosz katonák – ellentétben megannyi más ütközettel a napóleoni hadjáratok során -, a szereplőgárda pedig angol és amerikai színészekből állt, de ezt leszámítva valóban páratlan és briliáns műről van szó. A címből persze világos, hogy a száműzetésből visszatérő császár (Rod Steiger) minden eldöntő ütközetéről szól, amelyet a Wellington (Christopher Plummer) angol és a segítségükre siető porosz seregek ellen vívnak. Az eredmény elképesztő volt, és nem csak azért, mert 15.000 statiszta „harcolta végig” a forgatást, ami hihetetlen szám, hanem azért, mert a csatajelenetek mai szemmel is lélegzetelállítóak. Íme, az angol könnyűlovasság, a "Skót Szürkék" támadása, a film  egyik csúcspontja.

Szerelem és halál (1975)

Napóleon csapatai Moszkva alatt állnak, ám ekkor a leggyámoltalanabb orosz ifjú, a nyápic és nyúlszívű Borisz Grusenko (Woody Allen) hősiesen a császár életére tör. Nem a hazaszeretet hajtja, hanem negyedunokatestvére, a szépséges Szonja (Diane Keaton) ágyába szeretne bebújni a hősszerep segítségével. Woody Allen fergeteges komédiájában ezúttal Tolsztoj és Dosztojevszkij életművéről szedi le a keresztvizet, miközben bődületes bölcsességekkel leszünk gazdagabbak életről és halálról, szerelemről és háborúról, no és a mélységesen mély orosz lélekről. A film javarészt Magyarországon készült, Allen pedig, aki nyilván hallott már a hazai viszonyokról, csak külföldről hozott konzerveket evett – jól is tette, mert a stáb egy része ételmérgezést kapott -, a többnyelvű, belga, francia és magyar szereplőgárdával pedig alig tudott kommunikálni. Meg is fogadta, soha többet nem forgat külföldön, és ehhez 25 évig ragaszkodott is!

Párbajhősök (1977)

Ridley Scott legeslegelső nagyjátékfilmjét, a Párbajhősöket (1977) saját maga indította útjára: saját zsebére rendelte meg a forgatókönyvet Joseph Conrad  megtörtént esetet feldolgozó novellája alapján, és óriási szerencséje volt a főszereplőkkel. Történetünk szerint Napóleon seregének egyik huszártisztje vérig sérti a bajtársát – valójában triviális ügyről van szó, hősünk egy parancsot továbbít, de a sértett fél él-hal a párbajért. A sértés persze nem maradhat megbosszulatlanul, Feraud hadnagy (Harvey Keitel) párbajra hívja ki az ellenfelét, D'Hubert hadnagyot (Keith Carradine), ám az első összecsapásuk döntetlenre végződik. Majd a második is, és a harmadik is. A negyedik párbajra az oroszországi hadjárat alatt kerülne sor, ha nem bukkannának fel kozák lovasok a hómezőn…  

Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán (2003)

Talán nem kell ecsetelni, miért olyan nehéz és drága olyan filmet forgatni, ami nem csak a napóleoni háborúk alatt, de a tengeren, egy csatahajón játszódik. Peter Weir azonban bevállalta, és bár a tervezett folytatásokból nem lett semmi,  kaptunk egy elképesztően látványos és hiteles tengerész kalandfilmet.  A napóleoni háborúk idején támadás éri a Surprise nevű angol hadihajót, amely súlyosan megrongálódik, a legénység tagjai közül is sokan megsebesülnek, Jack Aubrey kapitány (Russell Crowe) pedig kétségek közt vívódik. Nem tudja eldönteni, hogy barátjára, Stephen Maturin hajóorvosra (Paul Bettany) hallgasson, vagy inkább a kötelességét teljesítse, és harcoljon. Végül mégis útra kel, hogy két óceánon keresztül üldözze, utolérje és legyőzze francia ellenfelét, a titokzatos Acheront. A küldetés megalapozhatja hírnevét, vagy elpusztíthatja őt és legénységét...

Wellington vonalai (2012)

Hallottak már a portugál háborús filmről, amelynek John Malkovich és Mathieu Amalric  a főszereplői? Hát most már hallottak, de a cím persze magyarázatra szorul. Nem a Malkovich által játszott Wellington herceg alakjáról van szó, hanem az általa kiépített védelmi vonalról Torres Vedrasnál, amely segítségével sikerült visszaszorítania Napóleon csapatait azok 1810-es hadjárata során ,- amelyet sok történész a napóleoni háborúk fordulópontjának tekint. Helyi léptékkel nagy költségvetésű, látványos darabról van szó, amely az angol és francia seregek közé szorult portugálokra összpontosít – más kérdés, hogy nemzetközi összehasonlításban már kevésbé hízelgő a kép -, amelyet Raúl Ruiz chilei rendező kezdett el, és amelyet hirtelen halála után özvegye, Valeria Sarmiento fejezett be.