Rupert Wyatt az A majmok bolygója: Lázadás (2011) megrendezésével bebizonyította, hogy milyen érzéke van a különleges világok teremtéséhez és a feszültség fenntartásához. A 2020-as évek vége felé, egy felismerhetetlenné vált Chicagóban játszódó Elrabolt világ ismét sötét, de izgalmas világot ábrázol, és a fordulataival bizonyítja, hogy van még jövője az eredeti történeten alapuló, innovatív sci-finek.

Űrinváziós film az Elrabolt világ?

Nem egyszerűen arról akar szólni ez a film, hogy jönnek az űrből az idegenek, és elfoglalják a világot. Mindig az a jó sci-fi, ami valamiképpen a jelenre reagál. Az én egyik legnagyobb kedvencem Philip K. Dick sci-fi író: az ő őrült történeteiben mindig van valami, ami nagyon erősen kötődik a jelenhez. És amikor megpróbáltam megteremteni azt a hátteret, ami a bolygónk invázióját követő kilenc évben történhetett, abból indultam ki, amiben most élünk. Igen, a film sci-fi, és a megszállt Földön játszódik, de a nézők fel fogják ismerni a saját világukat. Nem egy mindentől elrugaszkodott fantasyt készítettünk.

A színészek mit éreztek? Számukra mennyire volt reális, amit játszottak?

John Goodmannek például azt mondtam, hogy képzelje magát a II. világháború idején a francia ellenállás környezetébe. Hiszen azok az ellenállók úgy éltek, hogy bármelyik pillanatban meghalhatnak a jó ügyért. És a mi filmünk is arról szól, hogy vannak emberek, ha nem is sokan, akik hajlandóak feláldozni a saját lelki nyugalmukat valami nagyobbért. A többség elviseli, hogy mikrochipet lőjenek a nyakába, és minden pillanatáról tudjanak a megszállók – ők viszont nem.

John Goodman az ő megfigyelésükkel, lehallgatásukkal és elfogásával foglalkozik, és nagyon jól végzi a munkáját. Hatalmas aligátor, aki lassú, nyugodt, de veszélyes. Rendőrt játszik, valamifajta titkosszolgálat magas rangú tisztjét. De igazából szürke ember. Olyan valaki, akire senki sem emlékszik, hogy ott volt: nem feltűnő, hanem beolvad a tömegbe – és ez teszi igazán veszélyessé. Ő a film főgonosza – bár igazából sosem látjuk borzasztó gonosznak: Goodman nagyszerű színész, finoman, apró eszközökkel játszik: a néző, ha nem figyel, rokonszenvesnek fogja találni: a pasas tönkreteszi mások életét, de közben érezni, hogy ennek a súlya nyomja a vállát.

Azért nem ő az egyetlen gonosz a filmben...

Nagyjából két csoportba sorolhatók a film karakterei: vannak, akik együttműködnek a hódítókkal, és vannak, akik úgy döntöttek, hogy nem hagyják magukat. A történet nagyjából egy érmének a két oldalát mutatja be. És igazából az együttműködőket sem szeretnénk született gonosznak mutatni: a szabadságharcosokat az erőszakon keresztül ismerjük meg – van olyan nézőpont, amely szerint ők nem hősök, hanem terroristák. A megalkuvók meg kénytelenek elfogadni a helyzetüket, mert meg akarják védeni a szeretteiket, pénzt akarnak keresni – élni akarnak. Ki ne akarna… és persze azért van átjárás egyik oldalról a másikra: a történet során kiderül párszor, hogy van, akit rosszul ítéltünk meg, és ettől lesz izgalmas az egész.

Az USA azon nagyon kevés államok egyike, amelyet soha nem foglalt el külföldi hatalom, szóval, nehéz elképzelni, hogy jönnek ezek az idegen lények, és leváltják a kormányt, átveszik az irányítást - majd az élet megy tovább, de olyan szabályok szerint, amit ők diktálnak. Például, hogy semmi nem működik, ami digitális. És nincs többé szabadság – csupa olyasmitől fosztanak meg minket, amit most teljesen természetesnek tartunk.

Ez az alaphelyzet. Ebben van elhelyezve egy bonyolult thriller.

Ez a sztori így van kitalálva: hiper-narratív forgatókönyvnek nevezem, ami azt jelenti, hogy egy szereplőt követünk egy darabig, azután valaki keresztezi az útját, akkor vele tartunk. Azután valamiképpen visszajutunk a már látott figurákhoz, azután újra elhagyjuk őket, és a film végére megértjük, hogy olyan volt az egész, mint egy pókháló, amelyben a szálak találkozása sosem véletlen, minden kapcsolódási pont kihat a nagy egészre, a befejezésre. Ehhez egy nagyszerű színészcsapat kellett.

Régi ismerősökkel vagy új arcokkal szeret dolgozni?

Jókkal szeretek. John Goodman és Vera Farmiga mellett az egyik legfontosabb döntésem az volt, hogy amikor a youtube-on láttam egy Machine Gun Kelly klipet, akkor eldöntöttem, hogy szerepet adok neki: magas, veszélyes, kiszámíthatatlan figura – nem tudtam, jó színész-e, de szívesen belement, hogy kipróbáljuk, és nagyon bevált. Elhívtam Alan Ruckot és Ben Danielst, mindkettejükkel dolgoztam Az ördögűző sorozatban, Madeline Brewert az Orange is the New Blackben meg A szolgálólány meséjében láttam… kerestem a régi ismerősöket, de nagyszerű új színészeket is megismertem. Azt hiszem, jó csapat jött össze.

A város is fontos szerepet játszik a filmben.

Chicago? Igen. Először Bostont néztük meg, de egyrészt dolgoztam már itt, amikor Az ördögűző pilotja készült, másrészt tudtam, hogy nagyon sok jó színész van az ottani színházakban, és közülük is akartam hívni embereket, és maga a város nagyon amerikai. Képvisel valamit, amiről itt el tudunk mondani egy olyan történetet, ami az egész világon érvényes. Vannak hatalmas felhőkarcolói, meg zárt kis közösségei, kerületei. Az egyik ilyen kis közösségben bujkálnak az ellenállók. A filmben a Sears Tower csúcsán van egy folyton villogó eszköz, annak a segítségével követik az összes helybeli mozgását, és az ellenállók ezt is szeretnék tönkretenni. Egyébként a város alatt hatalmas, emberekkel építetett alagutakban élnek az idegenek, odafönn meg a házak fele le van rombolva, és az egész körbe van falazva: nagyon nehéz ki- vagy bejutni, de a történet során többen próbálkoznak vele… azt nem mondom el, milyen sikerrel.

A város képtelen más városokkal kommunikálni: a helybelieknek csak legendáik vannak arról, milyen lehet az élet New Yorkban, de nem tudják biztosan. A falak és az alagutak filmje ez, nem véletlenül forgattunk annyit elhagyott chicagói metrómegállókban: van a városban egy metrómegálló, amit valami okból sosem nyitottak meg, és több mint tíz éve lezárva áll. Amikor megláttam róla az első fotókat, átírtam a forgatókönyvet, hogy több jelenetet vehessünk fel ott: nyomasztó, vérfagyasztó helyszín, nagyon örülök, hogy bekerült a filmbe. De elhagyott óriási magtárban is filmeztünk, ott ráadásul éjszaka…, találtunk romos, elfelejtett templomot is. Az egész filmet sikerült tényleg a vesztes csata utáni időszak hangulatába hozni.

Ezt a hangulatot kereste? A kudarcét?

Nem a kudarcról szól a film, hanem arról, hogy bármikor bármi megtörténhet, és az embernek minden helyzetben választania kell jó és rossz között. És ebben a filmben szerepel néhány nagyon bátor ember, aki képes egy gonosz világban is jó lenni. Igaz, ölniük kell az igazukért, és azért az is kiderül a filmből, hogy sosem lehetünk biztosak benne, miben ki lakik – vagyis egy izgalmas, különös világba viszi el a nézőt. A műfaj rajongói és akik szeretnek meglepődni, izgulni, csodálkozni, biztosan értékelni fogják.

Forrás: InterCom