Kevés olyan ellentmondásos megítélésű jelenség létezik, mint a női testépítés világa: miközben a férfiaktól mindenki elfogadja, hogy ha úgy tartja kedvük, szélsőségesen izmos testet kreálnak maguknak, addig a női bodybuildereknek, állítólag tisztán esztétikai szempontok alapján, a legtöbb ember nem tudja megbocsátani, hogy saját maguk szeretnék kontroll alatt tartani a testüket, hogy a végén úgy nézzenek ki, mint „Hulk, Barbie ruhatárával” (idézet a Szelíd előképének tekinthető Nemes Anna-dokumentumfilm, a Beauty of the Beast – Szép szörny hivatalos honlapjáról).

A másik oldalon viszont a dolognak nemhogy megvan a saját maga szubkultúrája és rajongótábora, de külön fétis is kapcsolódik hozzá (amelybe a Szelídben is kapunk némi betekintést). Csuja László és Nemes Anna filmje ezzel a két, gyökeresen eltérő hozzáállással szemben viszont inkább

a teremtés, az alkotás felől közelíti meg a jelenséget,

középpontban egy női testépítőbajnokkal, Edinával (a Beauty of the Beastben is szereplő Csonka Eszter alakítja) és edzőjével/élettársával, az egykor ugyanúgy versenyző Ádámmal (a szintén amatőr Turós György).

Ahogy az a filmben is elhangzik, itt minden az arányokról szól, és a szóban forgó jelenetben Ádám végig is veszi Edina minden egyes testrészét, szemléltetve, hogy min mennyit kellett faragni. Ezek az emberek ugyanis a testből, a húsból hoznak létre tökéletes szobrokat, saját maguk szolgáltatva az alapanyagot hozzá. A szobrászművészet mellett pedig Edina és Ádám útjában az építkezés is megfigyelhető: olyan keményen és tudatosan, célra tartva építik fel a hősnő pályáját az alapoktól a világbajnokságig, hogy arra nehéz nem egy komoly, hosszú távú építészeti projektként tekinteni.

A Szelíd azonban – Darren Aronofsky A pankrátor című filmjéhez hasonlóan – azt is megmutatja, milyen vékony a határ építés és rombolás, alkotás és pusztítás, ebben az esetben egyértelműen önpusztítás között.

mint amilyen könnyű beleesni annak a csapdájába, hogy meddig szolgálja saját magunk áruba bocsátása a célunkat – hogy hol van vége a test faragásának, és hol kezdődik a lelkünk farigcsálása.

A Szelíd pedig nemcsak a már-már testdeformitásig elvitt testalakítás motívumában idézi meg A pankrátort, hanem sok más elemében is:

itt is láthatunk egy új, fontos ismeretséget, ami jelentős változást hoz a főhős életében, sőt, a végső feloldozás és megnyugvás reményével kecsegtet. Ezzel képez szomorú ellentétet Edina problémás és megoldhatatlannak tűnő kapcsolata az apjával (ha még emlékszünk, az Aronofsky-filmben a központi karakter lánya játszott hasonló szerepet).

És ahogy A pankrátorban fontos szimbólumot jelentett, hogy Randy egy áruház húspultjánál dolgozott, úgy itt a még élő állatok tűnnek fel hangsúlyos metaforaként. Több képben is megjelenik (például a disznóölés jelenetében vagy akkor, amikor Edina kiscsibéket simogat), hogy a főhősnő rokonságot érez a szintén kizárólag a testükért, a húsukért tartott állatokkal. Ezekhez az állatos kompozíciókhoz kapcsolódik szorosan, ugyanakkor ellentétet is képez az ipari állattartást megjelenítő mozzanatokkal a természeti képek sora, amelyekben azt láthatjuk, hogy az (ős)erdőbe visszatérő emberpár egyedül itt talál nyugalmat és menedéket magának a külvilág zűrzavara elől.

A sok-sok egyezés ellenére hihetetlen, de a Szelíd mégis eredetinek hat. Ennek legfőbb záloga a már említett, ha nem is saját magát játszó, de karakteréhez hasonlóan testépítő Csonka Eszter. Csonka kisugárzásáról mindent elmond, hogy az alkotók a Szelíd első, rövid előzetesében nem tettek mást,

A már említett testépítőnős dokumentumfilmet jegyző Nemes Annának tökéletes érzékkel sikerült megtalálnia azt a szereplőt, aki egyszerre testesíti meg a szépséget és a szörnyeteget, vagyis a figura sebezhetőségét és erejét (Edina, aki könnyedén megtart, sőt métereken át cipel mellmagasságban egy felnőtt férfit, teljesen védtelen saját apjával és családjával szemben – lásd a ruhásszekrényes és az ebédjelenetet –, és a végletekig ellágyul, ha azt érzi, hogy valakinek szüksége van rá).

Fontos még megemlíteni, hogy a Szelídnek nemcsak A pankrátorhoz van köze, hanem értelemszerűen az egyik rendező, Csuja László előző munkájához, a Virágvölgyhöz is. Csuja mintha csak bemutatkozó nagyjátékfilmje totális antitézisét készítette volna el a Szelíddel, mégis szoros a kapcsolat a két mű között. A papás-mamást játszó, kamaszkorban rekedt Bianka és Laci, azaz a Virágvölgy hősei teljesen esetlegesen sodródnak az életben, csak saját szeszélyük jelöli ki számukra az utat; s miközben a két fiatalnak pont célja nem volt, addig az új film Edináját szinte teljes egészében a célja határozza meg, semmi más nem számít a számára.

És érdekes módon ez ugyanúgy kényszerpályájára helyezi a hősnőt, ahogy kényszerpályán mozogtak a Virágvölgy kallódó karakterei is, bebizonyítva, hogy a mindent felülíró cél adott esetben ugyanolyan veszélyes lehet, mint a céltalanság. További szoros kapcsolat Edina és a Bianka–Laci páros között, hogy a két fiatal számára csak a jelen pillanat létezik – és végső soron, egész más előjellel ugyan, de a testépítőnő számára is

csak az az egyetlen pillanat számít,

amikor színpadra lép. Az utolsó, ismét erősen A pankrátort (ezúttal természetesen a befejezését) idéző jelenetben minden néző számára világos, hogy minden szenvedés, minden lemondás, minden nélkülözés ide vezetett – és csak remélni tudjuk, hogy tényleg megérte.