Párizs még sosem volt ilyen mocskos, és a mocsokban az a Vidocq nevű volt fegyenc a király, akiről már oly sok mese szólt, és a mesék egyik megalkotója ő maga volt.
Ha csak fele igaz annak, amit róla tudunk – és erre jó esély van, mivel történetét ő maga mondta tollba majd adta ki – Eugéne-François Vidocq élete akkor is hihetetlenül kalandos volt. Volt ő gránátos a király seregében, hírhedt párbajhős, halálraítélt a forradalom legsötétebb napjaiban, kalóz, útonálló, hamisító, posztókereskedő, csempész és ki tudja még, mi, majd egy hirtelen fordulattal átállt a törvény oldalára, és innentől már minden dokumentáltan igaz. Informátorként kezdte – igen, spicliként -, majd létrehozta a világ legelső civilruhás nyomozói egységét, módszereivel ő fektette le a modern rendőri munka alapjait, ő hozta létre elsőként a személyi akták vezetését, a gipsz-láblenyomat készítését, a fedett nyomozók alkalmazását, sőt, a ballisztikai vizsgálatot is. Ám nem csak a munkának élt, hatalmas életkedve volt, és rengeteg viszonyáról és botrányáról tud az utókor.
Nem véletlen, hogy életéről, pontosabban legendájáról, amely Victor Hugót és Edgar Allan Poe-t is megihlette, oly sok film készült, a legutóbb költői egyszerűséggel csak Vidocq (2001) címen, Gérard Depardieu főszereplésével. És ha van ma olyan francia színész, aki Depardieu örökébe léphet, az Vincent Cassel, és ha van olyan rendező, aki Casselt egy ilyen történetben rendezheti, az a rendező Jean-François Richet (Halálos közellenség - Public Enemy), akivel már többször dolgoztak együtt, és aki igazán otthon van a bűnfilm zsánerében. Richet ott veszi fel a fonalat, hogy Vidocq egy mocskos börtönből egy társával együtt megszökik, majd pár év után utoléri az igazságszolgáltatás, csakhogy történetesen ártatlanul vádolják. Bár megint megszökik, visszatér az ártalmatlanná tett igazi tettesekkel, és a kegyelem távoli ígéretéért cserébe szövetséget köt a rendőrfőnökkel, majd régi ellenségei levadászására indul, csakhogy felbukkan az egykori fegyenctárs (August Diehl) is.
És felbukkan egy csinos tolvajlány (Freya Mavor) és egy rejtélyes grófnő (Olga Kurylenko) is, az időközben ütőképes kis csapatot toborzó Vidocq pedig többször is válaszút elé kerül. A Párizs császára azonban nem a szövevényes történet vagy a jól felépített karakterek miatt működik jól - a sztori elég egyszerű, Vidocq személyisége pedig egyáltalán nem épül, fejlődik, mert ő csak úgy van, szilárdan, tévedhetetlenül -, hanem a korabeli párizsi alvilág bemutatása miatt. A mocskos leszámolások miatt, amik messze nem olyanok, mint a kosztümös filmek kardpárbajai, a késelésektől és a régi elöltöltős pisztolyok durranásaitól, attól, hogy tényleg megmutatják, honnan jött a főhős és miért tud oly hatékonyan harcolni a gazemberek ellen. Mert ő is az, csak vannak bizonyos szabályok, amiket követ. És persze a film Napóleon uralkodásának korát is remekül mutatja be, de ezt már sokan megtették.
Régi kedvencünk, Vincent Cassel viszont érdekes módon kissé szürke itt, pedig egy ilyen fizikális, sok sötét tónust tartalmazó szerep papíron nagyon jól állna neki – mégis fásultnak tűnik, kevés benne az intenzitás, de ez lehet, hogy a rendező hibája is. Nincsenek ugyanis igazán jól megírt párbeszédek, nagy erkölcsi dilemmák. Vidocq ellenségei pedig rendre nála sokkal színesebb figurák. Aki viszont meglepően jó, az Olga Kurylenko a kavarógép bárónő szerepében – nyilván hálás is volt, hiszen jogosan vagy sem, de rá ritkán bíznak komplikáltabb karaktereket.
Értékelés: 7/10
