Észak-Korea nem véletlenül nem indít versenyzőket nemzetközi filmes kvízeken, hiszen még olyan idézetek forrását sem tudnák megnevezni, mint a „puska kellett volna ehhez a melóhoz.” Hogyan történhetett meg mégis, hogy a rohadt imperialista Godzilla átívelt a felaknázott határokon, és legyárttatta saját klónját?
Észak-Koreára kiváltképp igaz az orwelli mondás: minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél. Így fordulhatott elő, hogy míg a külföldi filmek megtekintéséért az átlagember számára munkatábor volt a minimális retorzió, a Nagy Vezér, Kim Ir Szen kisebbik fia,
Kim Dzsongil mintegy 15 ezer darabból álló nyugati filmgyűjteménnyel rendelkezett.
(A Rambo és a James Bond-franchise állítólag kiváltképp gyakran megfordult a VHS-lejátszóban.) A leendő Kedves Vezető gyorsan tört felfelé a szamárlétrán, míg nem a komplett észak-koreai filmipar az ő irányítása alá került. Természetesen úgy tekintett rá, mint egy stratégiai fegyverre, melynek elsődleges funkciója az imázsépítés és a polgárok következetes agymosása. Azonban mivel volt összehasonlítási alapja, nem kicsit sértette önérzetét a hazai produkciók elmaradottsága, ami nem csupán a költségvetés, de a filmes szaktekintélyek súlyos deficitjének is köszönhető volt.
Kim Dzsongun Sin Szangokban látta a megoldás kulcsát, ám a neves direktor személyével két súlyos probléma is akadt: Dél-Koreában élt, és semmilyen racionális dolog nem indokolta, hogy önszántából átlépje az északi határt. A diktátor fia azonban nem zavartatta magát emiatt, és
elraboltatta Cshö Unhit, aki Dél-Korea egyik legfelkapottabb színésznője, nem mellesleg Sin felesége is volt.
A rendező tehát kénytelen-kelletlen északra utazott, és miután a kényszervakációról kétszer is sikertelen szökést kísérelt meg, munkatáborba került. Végül belátta, hogy az egyetlen esélye, ha látszólag behódol a rezsimnek.
„Minden porcikámmal gyűlöltem a kommunizmust, de úgy kellett tennem, mintha elkötelezett lennék iránta, hogy végül menekülni tudjak ebből a földi pokolból.”
– nyilatkozta 2003-ban a Guardiannek.
Kim azt az utasítást adta Sinnek, hogy készítsen egy szörnyfilmet, mely legalább annyira lenyűgözi majd a nyugati közönséget, mint a japán Godzilla visszatér. Kezdetét vette hát a Pulgasari forgatása, mely voltaképpen az azonos című 1962-es dél-koreai mozi remake-je volt, amiről az északi közönség semmit nem tudott. Kim Dzsongun executive producerként „dolgozott” a filmen, munkája abból állt, hogy minden kreatív ötletet jóvá kellett hagynia.
És bár Kim gyűlölte a japánokat,
a szörny életre keltéséhez mégis egy japán színészt, Kenpacsiró Szatszumát és stábját bérelte fel. Természetesen Kim ezúttal sem hazudtolta meg önmagát: a japán filmesek eközben mindvégig abban a tudatban voltak, hogy Kínában forgatnak majd, ugyanakkor a vezér fia mindvégig baráti gesztusokat tett nekik: luxuslakosztályt kínált és ajándékokkal halmozta el őket.
A Pulgasarival végül 1985-ban mestermű született – legalábbis Kim Dzsongil szerint, aki még viszonylag fejlett filmes műveltségével is képtelen volt beismerni, hogy Dél-Korea utoljára a 60-as években gyártott le hasonló színvonalú ősborzalmakat. Emellett a rendezőnek és feleségének is magához mérten nagylelkű gesztust tett, amikor engedélyezte, hogy biztonsági emberei kíséretében Bécsbe utazzanak üzleti útra. A házaspár szökését követően azonban
Kim véres bosszút állt: a Pulgasarit azzal a lendülettel betiltatta,
Sint árulónak bélyegezte, így soha többé nem léphetett be Észak-Korea területére. A 90-es évek közepén azonban a Pulgasari lekerült a tiltólistáról, az észak-koreai filmesek viszont sokáig hiába házaltak vele a környező országokban, míg nem megtört a jég: Japánban 1998-ban bemutatták a filmet, és kisebb kultusza lett.
Forrás: Vanityfair.com
