Tudtuk, hogy ez az a film, amin a gyártó stúdió akár 100 millió dollárt is bukhat, hogy külföldön nagyon lehúzták a kritikusok, de semmi sem készített fel minket arra a káoszra, ami a moziban várt!
Gyakran el szoktam képzelem egy film születésének pillanatát. Nem magát a forgatást, a hosszú technikai folyamatot, hanem azt a momentumot, amikor valaki rábólint egy adott mű elkészültére, amikor biztossá válik, hogy na, ez meglesz. A Peter Jackson nevével reklámozott Ragadozó városok esetében ezt valahogy így képzelem: Jackson, aki ekkortájt a They Shall not Grow Old című monumentális I. világháborús dokumentumfilmjét hozta össze, archívumok mélyét kutatva, ezernyi régi felvételt nézve meg, már 2009-ben megvette Philip Reeve fantasy regényének megfilmesítési jogait, de még odáig sem jutott, hogy belekezdjen az előkészítésbe. Az is lehet, hogy érezte, hogy ez mégsem az az alapanyag, ami igazán neki való, így szólt Christian Riversnek, hogy nincs-e kedve megrendezni a dolgot.
Hogy ki az a Christian Rivers? A kezdetektől fogva ő csinálta Jackson filmjeihez a storyboardokat – ezek olyanok, mint a képregény, és mind a rendező, mind az operatőr számára fontos viszonyítási pont a jeleneteket, helyszíneket és beállításokat illetően -, de az évek során fontosabb feladatokat is kapott. Rendezést még soha, de még rendező asszisztens vagy second unit rendező sem volt. És mégis rábíztak egy több mint száz millió dolláros gigaprojectet, hogy miért, az rejtély. Talán megnyert egy fogadást vagy kompromitáló fotói vannak a rendezőről – de az is lehetséges, hogy senki mást sem találtak a munkára, mert akit felkértek, az látta, hogy ezt nem lehet rendesen megcsinálni. És ha jól sejtem, szegény Rivers sem kap egyhamar hasonló melót. De miért is?
Mert, bár kétségkívül baromi látványos, részleteiben néha lenyűgöző, a Ragadozó városok műfajok és stílusok hatalmas katyvaléka, de legfőképp az elmúlt húsz év sikeres filmjeiből kiollózott idézetek találomra egymásra dobált halmaza. Merthogy a civilizáció bukása után játszódó történetünk, amelyben hatalmas mozgó városok róják a föld felszínét, köztük a behemót London, és könyörtelenül vadásznak a kisebb városokra, egyrészt streampunk fantasy, másrészt a szokásos young adult mese a fiatal lányról, akinek a felnőttek világában kell megállnia a helyét - igaz, ő annyiban más, hogy hatalmas forradás éktelenkedik az arcán -, de van itt még sok minden. A Mad Max filmek posztapokaliptikus barkácsvilága, a Szikraváros csőrengetege, a Mátrix neopunk stíluskavalkádja, a Terminátor mozik rombolása, de megjelenik a Gyűrűk ura a Helm-szurdokkal és még nagyon sok minden más, és akkor a jóságos kínaiakról még nem beszéltem.
Mert a film kétféleképpen élvezhető: ha a filmet egy nagy idézethalmazként nézzük, és élvezettel azonosítjuk be az egyes alkotásokat, ami nem túl nehéz, például akkor, amikor megjelenik egy ázsiai Trinity és a rothadó mocsári Terminátor, vagy úgy, hogy teljesen elengedjük a gyeplőt, és élvezzük a tempót. Ha nem törődünk a logikátlan fordulatokkal, a felesleges csavarokkal, a még feleslegesebb mellékszereplőkkel és a pocsékul megírt párbeszédekkel, és főleg fittyet hányunk a csapnivaló színészi játékra. Mert az olyan rutinos vén rókákkal szemben, mint a főgonoszt alakító Hugo Weaving egy sor olyan fiatal vonul fel, akinek se rutinja, se tehetsége, sem kisugárzása nincsen. Jegyezzük meg a férfi főszereplő Robert Sheehan (Űrvihar) nevét – ő a londoni ficsúr, aki végül a lázadó lány oldalán harcol -, mert ő akkor is hazavágná a filmet, ha az jól lenne összerakva, de legalább három másik fiatal van, akik hihetetlenül gyengék.
Az egyetlen kivétel az izlandi Hera Hilmarsdóttir (Akváriumban élni) a sebhelyes lázadólányként, akinek a könyvben hiányzik az orra nagy része és a fél szeme, de itt kicsit csinosabb. Ő nem játssza túl, teljesen természetes, benne nincs semmi idegesítő, rá lehetne bízni egy hasonló nagy ívű sztorit, ha az átgondoltabb, egységesebb, több saját gondolat van benne. Itt minden csak egy idézet máshonnan. Még a cím is, ami Shakespeare Othellójából van. Csak a magyar fordításban nem város, hanem ágyú szerepel, és így szól az idézet, csak, hogy okoskodjunk egy kicsit:
„S te szörnyű ágyú, mely vad torkodon
Az ég haragját durván dörgeted,
Hallgass! Othello napja már lejárt!”
Értékelés: 5/10
