Harry és Sally (1989)

Kevés az őszhöz jobban illő film van, mint Rob Reiner vígjátéka, amely a címszereplők szeret-nem-szeret kapcsolatát mutatja be, akik, akármi is az aktuális párkapcsolati helyzetük, képtelenek elfelejteni egymást. A New Yorkban játszódó film Harry Connick Jr jazzdallamai jóvoltából hordoz magában valamit, ami arra készteti az embert, hogy bebújjon egy meleg takaró alá, megigyon egy forró italt, és átadja magát az évszak melankolikus hangulatának. Ez egy klasszikus Meg Ryan rom-com, tele ikonikus komikus jelenetekkel,

mint például amikor úgy tesz, mintha orgazmusa lenne egy étterem kellős közepén.

Billy Crystal is remek a néha logikátlanul viselkedő, de nagyon is szerethető Harryt alakítva, aki a romantikus vígjáték műfajának egyik legemlékezetesebb főszereplője.

Egy férfi és egy nő (1966)

Néha egy esős nap megkíván valami reménytelenül romantikus és érzelmes hangulatot, és ilyenkor Claude Lelouch filmje a tökéletes választás. A film két főszereplője, Jean-Louis Trintignant és Anouk Aimée egyedülálló szülők, akik akkor találkoznak, amikor gyermekeiket iskolába viszik, és lassan kapcsolat alakul ki közöttük.

Bár vonzódnak egymáshoz, mégsem olyan egyszerű a helyzet;

mindkettőjüket elhunyt szerelmeik emléke kísérti, és mindketten a maguk módján próbálják feldolgozni a gyász, miközben a saját és gyerekeik boldogsága is fontos nekik. A gyönyörűen fényképezett filmben Lelouch – aki rendező, forgatókönyvíró, operatőr, producer és vágó is volt egyben – számos különböző nyersanyaggal kísérletezett, a hagyományos fekete-fehér 35 mm-es film mellett ott vannak nosztalgikus, Super 8-as kézi kamerával felvett intimebb jelenetek is, tele vágyakozással és keserédes mosollyal.

Submarine (2010)

Ha a 2010-es években voltál tinédzser, és szeretted a brit indie zenét, akkor fennáll annak a komoly lehetősége, hogy legalább egyszer láttad a Submarine-t. Az inkább komikus szerepeiről ismert Richard Ayoade (Kockafejek) első saját filmje csodás látványvilágának és a zseniális humorának köszönhetően ma is élvezetes élmény, Craig Roberts pedig fantasztikusan alakítja a főszereplőt, Oliver Tate-et, aki feszengő, kegyetlen, bizonytalan és önző, de ugyanakkor egy olyan karakter, akivel bármikor tudunk azonosulni visszaemlékezve a saját kamaszkorunkra. A Wales nyirkos és borongós tájain játszódó filmnek az Arctic Monkeys frontembere, Alex Turner által jegyzett kísérőzene ad egészen egyedüli, különös hangulatot, és néha olyan, mintha a szereplők egy modern festmény életre kelt figurái lennének – talán azok is.

Párizs, Texas (1984)

Bár Wim Wenders filmje a sivatagban kezdődik, ahol a száraz hőség hatására a főszereplő, Travis arcának ráncaiban lerakódik a por – amiből már érzékelhető az a rengeteg szomorúság és magány, ami beleivódott ebbe a  hallgatag férfiba. A film Travis útját követi végig, akit Harry Dean Stanton gyönyörűen alakított első főszerepében, egy férfit, akit a bátyja ment meg a céltalan vándorlástól, aki korábban azt feltételezte róla, hogy már halott. Travis újra találkozik kisfiával, és együtt indulnak megkeresni Jane-t, az elhidegült feleségét (Nastassja Kinski). Az utolsó jelenet, a sötét, komor égbolttal kontrasztban lévő harsány neonfényekkel, a tökéletes esős napi néznivalót foglalja össze, amiben ott van a család, a szerelem, az emlékezés, a múlt hibái és a továbblépés lehetősége is.

Cherbourg-i esernyők (1964)

Mit érne egy esős napra szánt filmlista egy olyan film nélkül, amely már a címében is közvetlenül utal az időjárásra? Jacques Demy érzelmes francia újhullámos musicalje középpontjában egy fiatal nő, Geneviève (Catherine Deneuve) áll, aki özvegy édesanyjával dolgozik egy esernyősboltban, aki hamarosan találkozik egy Guy nevű szerelővel, és beleszeret, pedig tudja, hogy nem valók egymásnak. Ez a történet a szívfájdalomról és a szerelem hiábavalóságáról szól, a filmtörténet egyik legszebb, legérzelmesebb befejezésével.

Demy 90 percre elvarázsol bennünket filmjével, amely egyszerre gyönyörű és megindító – és akkor még a fiatal és csodaszép Catherine Deneuve-ről egy szót sem ejtettünk.  

Paddington (2014)

Ha valamiféle okot keresel arra, hogy egy meleg takaró alá bújhass és onnan ki se mozdulj, mi lehet jobb indok és egyben társ, mint gyerekkorunk egyik kedvenc mackója? Ráadásul a Paddington nem csak a gyerekeket szólítja meg, mert ebben az esőkabátos medvében őszinte emberség rejlik – kalandjai pedig meglehetősen izgalmasak. Van valami Paddingtonban, ami olyan érzés, mint egy meleg ölelés egy hideg, esős napon. A perui őserdőből érkezett – a legújabb részben oda visszatérő - Paddington londoni kalandjai, a megérkezéstől és az otthonra találáson át egy állatkitömő baljós terveinek meghiúsításáig, arról szólnak, hogy váratlan helyeken találhatjuk a szeretetet és a kedvességet. Egy esős délután tökéletes hátteret nyújt ahhoz, hogy beleszeressünk ebbe a folyton lekvárra vágyó medvébe – az esőkabátját pedig most is irigyeljük.

Szárnyas fejvadász (1982)

A listánkon szereplő filmek közül a legtöbb arról szól, hogyan meneküljünk meg az eső elől, a köztünk lévő esőmániások és titkon kétéltűek számára azonban van egy film, amely igazán megragadja azt, amikor csak ömlik és ömlik az eső: Ridley Scott 1982-es remekműve. Scott sci-fi eposza egy futurisztikus Los Angelesben bontakozik ki, amelyet állandóan áztat a felhőszakadás, és van valami hihetetlenül csábító ezekben a súlyos esőcseppekben. Miközben Harrison Ford Rick Deckardja a replikánsokra vadászik egy neonfényű, noir hatású disztópiában, az állandó eső a film identitásának részévé válik. Melankolikus szépsége van ennek a világnak, ahol az ember és a gép közötti határ éppúgy elmosódik, mint a visszatükröződés az esőtócsákban.

A fantasztikus Róka úr (2009)

Lehetséges, hogy pont Wes Anderson az a rendező, aki leginkább illik egy csöpögős, őszies naphoz, már csak esztétikai szempontból is. Az a képessége, hogy kellemesen melengető, de finoman kihívó képekre építi történeteit, igazi ajándék az évnek ebben a szakaszában.

Ahogy odakint az eső kopog a járdán, nincs is jobb hely a menekülésre, mint a Fantasztikus Róka úr őszi, földalatti világa.

A ravasz róka – eredeti hangján George Clooney – az a fajta barát, akire mindenkinek szüksége van, Roald Dahl csodálatos történetmesélése pedig egyszerre teszi ezt a mesét elvarázsolttá és földhözragadttá – vagyis jelen esetben "földalattragadttá". A szeszélyes, mókás karakterek és a végtelenül elegáns stílus teszi ezt Anderson egyik leginkább alulértékelt filmjévé.

Forrás: faroutmagazine.co.uk