Hatalmas fába vágta fejszéjét a Volt egyszer egy képregény rendezője, Gábor Bence, amikor úgy döntött, egyetlen 46 perces dokumentumfilmbe sűríti bele a képregények több mint 100 éves történetét. Ráadásul a miskolci CineFesten debütáló alkotás

nemcsak a magyar képregénykiadás rendszerváltás előtti és utáni helyzetéről kíván átfogó képet nyújtani, de kikacsint a zsáner amerikai gyökereire is

– olyannyira, hogy egészen a kályhától, az 1895-ben megjelent, szóbuborékos The Yellow Kiddel indítja a műfajismertetést (amihez képest egyébként mi, magyarok nem is voltunk annyira elmaradva a nyugati trendektől, hiszen összefüggő történetet elmesélő, képaláírásos rajzok már Jókai Mór élclapjaiban is voltak). Ezután kacskaringós úton eljutunk egészen Pókemberig, akinek a füzetekben elregélt kalandjairól ugyanolyan lelkesen mesél minden 25 és 75 év közötti magyar képregényrajzoló, -kiadó és -gyűjtő, hiszen a derék hálószövő 1989-es magyarországi megjelenése valóban mérföldkőnek számított a hazai képregénypiacon (nem véletlenül hívja a szakirodalom a rendszerváltás után befutott magyar szerzőket Pókember-generációnak).

Ám ahogy az már a fentiekből is jól látszik, ennyi mindent képtelenség tisztességesen bemutatni 46 percben!

Nyugodtan lehetett volna háromnegyed órát szentelni a képregény műfajának általánosságban, és bemutatni a mostanság igen népszerű szuperhősfilmek karaktereit (akik közül nem egy már 80 éves, úgyhogy tényleg lenne miről mesélni). Aztán újabb 46 percben következhetett volna az, mennyire mostoha körülmények és áldatlan állapotok között születtek meg a Kádár-korszakban a jobbnál jobb Rejtő-adaptációk Korcsmáros Pál tustollából, vagy hogy miként kapta meg a Magyar Úttörők Szövetsége és az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat a francia kommunista párt alá tartozó Vaillant magazintól ingyen azokat Pif-képregényeket, amelyek a Pajtásban és a szép emlékű Kockás magazinban olvashattunk gyerekként (utóbbiról ugyanis csak pár szó esett).

Végül még legalább 46 percben jöhetett volna a magyar képregény rendszerváltás utáni helyzete: a '90-es évek legendás aranykora, a 2008-as gazdasági világválság utáni megroppanás, végül a mostani, részben a szuperhősfilmeknek is köszönhető képregénybőség, esélylatolgatással a jövőre nézve a magyar alkotók külföldi munkalehetőségeivel kapcsolatban. A Volt egyszer egy képregény ugyanis sajnálatos módon a fentiek mindegyikébe belekap egy kicsit, ide-oda ugrál az időben, aztán egyszer csak véget ér, pont amikor a megszólalók igazán belelendülnének a kedélyes anekdotázásba. Holott a dokufilm beszélő fejei egészen biztosan tudtak volna még mesélni, mert egyikük sem egy néma levente. Megszólal a filmben többek között:

• Kertész Sándor tanár, újságíró, grafikus, a magyar képregény történetének kutatója, valamint olyan olvasmányos szakkönyvek szerzője, mint a Comics szocialista álruhában, a Szuperhősök Magyarországon és A Pókember-generáció.
• Pálfi György filmrendező, forgatókönyvíró és képregényrajongó, aki alighanem túl korán forgatta le a Jött egy busz... zseniális ötletekkel teli, magyar szuperhősös, életre kelt Ikarusos szkeccsfilmjét (ma egy ilyennel a mennybe mehetne, de minimum Netflix-sorozatot csinálhatna belőle).
• Szép Eszter képregénykutató, a Magyar Képregény Szövetség ügyvivője és a Kilencedik Művészet Alapítvány elnöke.
• Kiss Ferenc képregénygyűjtő, képregénykutató, valamint megszámlálhatatlanul sok magyar képregény forgatókönyvírója.
• Tondora Judit grafikus, képregényrajzoló, illusztrátor, az amerikai Wonder Woman Meets the Bionic Woman képregény rajzolója.
• Csepella Olivér, az igencsak nagyot durrantó, sikeres közösségi finanszírozásban elkészült Nyugat+Zombik szerzője.
• Korcsmáros Gábor, a magyar képregény állócsillagának tekintett Korcsmáros Pál unokája, a kultikus Rejtő–Korcsmáros-képregényeket gondozó Képes Kiadó vezetője.
• Harza Tamás, a szuperhősképregényekben utazó Kingpin Kiadó vezetője és a Képregénybörzék főszervezője.
• Szebeni Péter képregényrajzoló, a Céltalan alkotója.
• Kovács Milán képregénygyűjtő és képregényíró, a Zsiger.hu alkotói műhely vezetője.
• Tálosi András képregényíró, képregényrajzoló, kiadványszerkesztő, kiadó, a GooBo grafikai stúdió vezetője.
• Pilcz Roland kérpegényrajzoló és -író, a szegény ember Indiana Jonesának atyja. 
• Várai Artúr képregényrajzoló, a készülő Drakula-képregény alkotója.
• Barabás Árpád, a budapesti Trillian képregénybolt tulaja.

Jóllehet, impozáns a szereplők névsora, a megszólalásaik kissé arányt tévesztettek. Az mindenképpen megsüvegelendő lépés, hogy Gábor Bence egy, a szélesebb kultúrafogyasztó közönség számára is könnyen beazonosítható szereplőt, Pálfi György rendezőt tette meg a dokumentumfilm egyik fő arcának, akinek a meglátásai köré szépen el lehet helyezni a kevésbé ismert emberek egy-egy jól sikerült bonmotját. Ugyanakkor Pálfi szerepeltetése véleményem szerint sajnos kapitális alkotói hiba, mert az amúgy kiváló magyar rendező jelenléte így azt sugallja, hogy a képregény nem egy önállóan is erős művészeti ág, hanem csak a film lesajnált kistestvére, afféle bénácska kis „rajzolt mozi” azoknak az alkotóknak, akik nem elég tőkeerősek vagy tapasztaltak mozgóképes alkotások elkészítéséhez...  

Természetesen érteni vélem, hogy Pálfi jelenléte legitimálni hivatott azt, hogy a képregény igenis egy komoly dolog, hiszen lám, olyan megfellebbezhetetlen kiválóságok is eme műfaj szerelmesei, mint Taxidermia rendezője. Meglátásom szerint viszont a képregénynek már réges-rég nincs szüksége ilyen kaliberű „védőügyvédre” itthon. Hiszen

olyan blődségeket, miszerint a képregény „a könyveket nem olvasó analfabéták műfaja”, utoljára 2007-ben írtak le a mainstream magyar sajtóban

– azóta pedig már hatalmasat fordult a világ. Arra pedig végképp nincs szükség, hogy egy képregényekről szóló magyar dokumentumfilmben egy filmrendező meglátása legyen a vezérfonál, hiszen a képregényes műfajnak elég régóta megvannak már a maga jó beszélőkéjű szaktudorai, akik számos anekdotával fűszerezve, a szórakoztatva edukálás módszerét követve képesek történelmi keretbe helyezni a magyar és a külföldi képregények fejlődéstörténetét.

Ilyen szakmai kiválóság például Kertész Sándor, aki a magyarországi rendszerváltáskor saját bőrén tapasztalta meg a képregénykészítés minden örömét és bosszúságát. Mivel maga is megjárta a lövészárkokat, és számos szakmabelivel készített interjút az általa jegyzett könyvek írásakor, rengeteg olyan anekdotát tud, amelyet egyszerűen kötelességünk megismertetni azokkal a fiatalokkal, akik már a mai képregénybőségbe születtek bele, és keményfedeles Marvel/DC-kötetek áradatából válogathatnak, mit sem sejtve, hogy annak idején általános iskolai osztályok verekedtek össze a Donald-rágó gyűjthető képregényes papírjai miatt! Régen minden jobb volt, persze, de ez a képregényekre pont nem igaz: nálunk a Kádár-rendszerben kifejezetten tilalmas dolog volt az imperialista kultúrmocsoknak számító amerikai szuperhősös comics. Ugyanakkor az aczéli kultúrpolitika gyorsan felismerte, hogy a képregény azért nem olyan rossz dolog, hiszen ha ezt is raknak az újságokba, akkor a dolgozó nép és a szorgos ifjúság addig sem a politikával foglalkozik.

Így aztán a legvidámabb barakk népe hétről-hétre várta Fülig Jimmy, Senki Alfonz, Pif, Pifu és a többiek kalandjait – mert hogy Aczélék arra azért gondosan ügyeltek, hogy csak és kizárólag a már jól ismert ifjúsági regények adaptációi, valamint a francia kommunista párt (és esetleg az NDK-s elvtársak) kiadványai kerüljenek a magyar olvasók keze ügyébe, abból nagy baj nem lehet. A Kádár-rendszer Janus-arcúságát persze azért tökéletesen példázza a dokumentumfilmben is felemlegetett eset, miszerint

jóféle nyugati valutáért cserébe, a legnagyobb titokban a budapesti Zrínyi Nyomdában és a debreceni Alföldi Nyomdában készültek a '80-as években gebinben a skandináv piacra szánt Pókemberek, Spindelmannen címmel.

Aztán amikor a selejtként megmaradt, nyomdai dolgozók közt szétosztogatott példányok egy idő után ipari mennyiségben kezdtek feltünedezni a budapesti és debreceni antikváriumokban és bolhapiacokon, valamelyik élelmes MSZMP-s korifeus rájött, hogy lehetne ezt akár legálisan is csinálni. Így alakult meg 1988-ban a svéd-magyar Semic Interprint vegyesvállalat, hogy Pókember mellett elhozza nekünk Batmant, Supermant, Fantomot és a többi nyugati hőst. No, efféle kultúrtörténeti anekdotákból el tudtam volna viselni jóval többet is a Volt egyszer egy képregényben!

A dokumentumfilm további fájó hiányossága, hogy

az impozáns szereplőgárdából hiányoznak az olyan igazán nagy nevek, akik nemcsak idehaza emelték magasba a képregények lobogóját, de nemzetközi szinten is nagyot gurítottak.

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy nem sikerült Gábor Bencééknek legalább 5 perc erejéig kamera elé ültetni Farkas Lajost, akinek számos gyönyörűen megrajzolt történelmi képregénye jelent már meg Franciaországban, és jelenleg is épp lovagos-sárkányos albumon dolgozik; vagy Németh Gyulát, aki a DC és a Marvel utáni harmadik legnagyobb amerikai kiadónak, a Hellboyt is megjelentető Dark Horse-nak rajzolta meg a Criminal Macabre-t. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a dokumentumfilm egy árva szót sem ejt Futaki Attiláról, akinek a munkássága ugyan végletesen megosztó idehaza az olyan Terror Háza-finanszírozású képregényei miatt, mint a Budapest angyala vagy a 10 - A Puskás, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy igazi ász a szakmájában, hiszen mégiscsak rajzolt Percy Jacksont a Disney-nek és Conant a Dark Horse-nak...

(Azt pedig tényleg már csak zárójelben jegyezném meg, hogy sajnos egyetlen vágókép erejéig sem látható a dokumentumfilmben kiváló PORT.hus szerzőkollégánk, Lakatos István képregényrajzoló és -író, holott több mint 10 éve megkerülhetetlen alakja a hazai képregényes életnek, és már Szerbiában is legalább olyan népszerű, mint idehaza...)

Kiknek ajánljuk? Mindenkinek, aki érdeklődik a képregények iránt, és nem zavarja, hogy a Volt egyszer egy képregény lényegében csak belekap egy-egy témába, ahelyett, hogy többször 46 percben, részletekbe menően is bemutatná ezt a hihetetlenül izgalmas, nagy múltú zsánert. 

Ítélet: 7/10