Amikor a csomagküldő cég futárja kihozza neked a neten rendelt cipőt – vagy visszaviszi ugyanazt a cipőt, mert mégsem jó -, nem gondolsz bele, milyen az ő élete. Nem gondolsz bele, milyen a téged kiszolgáló pék, hentes, postáskisasszony és mások élete, és nem azért, mert rossz ember vagy – ha mégis rossz ember vagy, az nem ezért van -, hanem mert nem így működik az agyat, nincs erre időt és lefoglalnak a saját dolgait. Vannak azonban olyanok, akik igenis belegondolnak, milyen lehet a csomagkézbesítők sorsa, sőt, abba is, milyen a családjuk élete, hogyan nőnek fel a gyerekeik és mit gondolnak apjukról, mik akarnak ők lenni, és mindenről, ami ezzel jár. Ken Loach, aki mindig is a szívén viselte a munkásosztály sorsát, belegondolt, sőt, filmet csinált róla.

Loach (Édes kamaszkor, Felkavar a szél, Én, Daniel Blake, Szesztolvajok, Kes) és írópartnere, Paul Laverty mindig is az elnyomottak, a kizsákmányoltak oldalán álltak, és pont ezért mindig felemás érzés az ő filmjeikre beülni. Mert előre tudni, hogy hőseik ezer megpróbáltatáson mennek át a szemünk előtt, tudni lehet, hogy meghurcolja őket egy olyan gazdasági berendezkedés, amin úgysem tudunk változtatni, mert egyelőre nincs jobb nála, viszont azt is láthatjuk, hogy ezek az emberek igenis értékesek, és azt is, hogy van, akik törődnek velük. A felelős gazdasági modell jelen esetben a piacgazdaságon belül a franchise rendszer. Hősünk, Rick (Kris Hitchen) egy szállítmányozó céghez jelentkezik, ahová alvállalkozóként veszik fel a franchise részeként, amihez saját kisteherautót kell vennie, persze hitelre. Így a cégnek nem kell utána semmiféle járulékot fizetnie, fuvaronként kap pénzt, de semmi más nem jár neki: sem jár szabadság, sem nyugdíj, sem biztosítás, sem betegszabadság, semmi, csak a robot reggeltől estig, amíg bírja.

Rick és családja élete egyszer már majdnem sínen volt, a saját házra összegyűjtött pénzt azonban elvitte a világválság vagy csak egy rosszul vezetett pénzintézet, és mindent újra kellett kezdeniük. Most ágy számolják, pár év robot után egyrészt ledolgozhatják eddigi adósságaikat, másrészt összegyúlhat a kezdőtőke a saját házhoz, ennek azonban óriási ára van. Két gyerekük alig látja őket, rendszerint csak telefonon „nevelik őket”, és ez a kislányuknál még csak annyit jelent, hogy iszonyatosan hiányoznak neki a szülei, a nagyfiú, bár okos, tehetséges srác, teljesen elvadul, kezelhetetlenné válik, és tulajdonképpen nincs is mivel megnyugtatni. Tanuljon jól, kövesse a szabályokat, csak azért, hogy ő is kidolgozhassa a belét, mint az apja és az anyja? Az anyuka, Abby (a nagyszerű Debbie Honeywood) ugyanis idősgondozó, aki, mivel a furgonvásárlás miatt kénytelen volt eladni az autóját, egész napját azzal tölti, hogy gyakran nagyon nehezen kezelhető betegeihez bumlizik át a városon. És itt kezdődnek a bajok, mert egy ilyen munkarendben az ember még egy szülői értekezletre sem tud elszakadni, hát még, ha komolyabb baj van…

Loach egyrészt született szociológusként és amatőr közgazdászként vezet minket bele abba a csapdába, amibe hőse, Rick önként, de egyéb alternatíva hiányába sétált bele. Mi pedig szépen megismerjük azt a rendszert, ami a működtetői számára pusztán az észszerűségről szól – ahogy azt a telephely vezetője elmagyarázza Ricknek, ha nem ezek a feltételek, egyszerűen lehúzhatják a rolót a nagyobb versenytársak miatt -, a benne lévőknek viszont a mindent felőrlő folyamatos munkát jelenti. A Sajnáljuk, nem találtuk otthon azonban nem csak a kizsákmányolásról és a balsorsról szól, hanem egy családról, amelynek vannak rossz, de szép pillanatai, egy jobban sikerült vacsora, egy kiruccanás a furgonban zenét hallgatva, az amikor a Manchester United drukker Rick elküldhet a fenébe egy Newcastle szurkolót, vagy az a nap, amikor kislányuk elkíséri a munkába apját és egy csomó borravalót kap. Aztán bumm, kiderül, hogy senki sem utazhat a sofőr mellett kiszállítás közben, vagyis még ez a kis öröm sem adatik meg.

Értékelés: 8/10