A 2022-ben bemutatott, nagyrészt ismeretlen színészekkel, szerény költségvetéssel készült finn háborús film, a Sisu nem csak azért lehetett akkora siker, mert brutálisan izgalmas és valóban rendkívül látványos akciójelenetek sorozatát mutatta be, hanem azért is, mert Aatami Korpi (Jorma Tommila) személyében egy lenyűgözően újszerű hőst adott nekünk. Az egykori finn  kommandós már hátat fordított a háborúnak, országa békét is kötött, de a fránya nácik csak nem hagyták békén, és kénytelen volt halomra ölni őket, a lehető legváltozatosabb módon. Úgy, hogy ő maga mindent túlélt, amit senkinek nem szabadott volna, és közben egy szó sem hagyta el a száját.

Na jó, az utolsó jelenetben megszólalt, de a folytatásban már erre sem hajlandó. A Sisu – A bosszú útjában sem akar mást kezdetben, mint hogy békén hagyják. Ő és hűséges kutyája csak azért lépik át a finn-szovjet határt, hogy gerendákra lebontsa, és elvigye a megszállt területen lévő régi házát, csakhogy erről a szovjet hatóságok is értesülnek. Akik előkerítik Szibériából azt a tisztet, aki annak idején lemészárolta a feleségét és gyerekeit, akinek, ha sikerül megölnie Korpit, eltörlik a büntetését, és még a vérdíjat is megkapja. Dragonov százados (Stephen Lang) üldözőbe veszi hősünket, aki a gerendákkal megpakolt teherautójával mindenen és mindenkin átgázol, de örökké ő sem menekülhet. Egy ponton jönnie kell a szenvedésnek!

A Sisu második részének sem túl bonyolult a koreográfiája: Korpi egyszerűen elpusztíthatatlan. Átlövik az arcát, vízbe fojtják, felgyújtják, izzó kábellel korbácsolják, de minek, ha mindent túlél. Ami persze lehetne röhejes, de minimum irreális, életszerűtlen, és bár egy filmbe sok minden belefér, a néző sem hülye. Amivel az azóta Hollywoodban is dolgozó Jalmari Helander ugyancsak tisztában van, de azt is tudja, mivel lehet ezt az ellentmondást oldani. Nyilván fekete humorral,

és bizony van, mikor a harc olyan túlzóvá válik, hogy ezt is be kell vetni.

Van egy momentum, hogy Korpi, akinek a kezében minden tárgy gyilkos fegyverré válik, véletlen egy evőkanállal szúrná oldalba ellenfelét, majd csak egy villa kerül elő, amit a másik azonnal ki is kap a derekából, és ő maga vágja bele, hogy a mosogatóból előkerülő következő villával is ugyanez történjen.

Arról viszont szó sincsen, hogy az egészet elbohóckodnák, sőt! Az egész történetet az a fehéren izzó elemi düh hajtja előre, ami hősünket életben tartja. Ő nem fog csak úgy meg valamit, mondjuk a kormánykereket, hanem úgy markolja, mintha darabokra akarná tépni,

de ez nem vak, hanem erősen kontrollált, irányított harag,

és ettől más Aatami Korpi karaktere. Nyilván Jalmari Helander – akinek a folytatás alapötlete lakásfelújítás közben ugrott be – sem találta fel a spanyolviaszt, láttunk már hasonlót, csak nem ennyire koncentráltan és nem ilyen közegben. Az, hogy a finn bosszúálló most nem a nácikkal, hanem a szovjetekkel kerül szembe, kicsit az Indiana Jones-filmeket idézi, és valóban ezek, illetve a James Bond-széria és Buster Keaton korai remekei szolgáltak inspirációként, de egy „kopottas" európai verzió nyilván kevésbé lehet annyira látványos. Ne feledjük, Finnország Skandináviában azért egy kicsit ma is Kelet-Európának számít.

És valóban, a Sisu – A bosszú útja üldözése kicsit rozsdásan indul, pedig a teherautós-motoros üldözés gyanúsan hasonlít a Mad Max – A harag útja hasonló hajszája – nem véletlen a magyar cím kikacsintása –, de nem is baj. Ha más a közeg, akkor annak legyen meg a maga íze, a kissé reumás finn harcos pedig sorra szedi le az ellene küldött féllánctalpasokat, motorosokat és vadászbombázókat, miközben végig próbálja megvédeni nosztalgikus értékkel bíró rakományát. Ellenfelét, Dragonovot sem kell félteni, ahogy ő sem félti az alatta szolgálókat. És jó kis csavar, hogy az elvetemült gyilkos szovjet tisztet játszó Stephen Lang erősen emlékeztet Jorma Tommilára,

így mintha ugyanazon érem két véres oldalát kaptuk volna meg.

Pláne úgy, hogy maga Dragonov is számkivetett, feláldozható, cinikus játékos a KGB gépezetében, Lang pedig elképesztő gyilkológép tud lenni, amit például a Vaksötétben (2016) is bizonyított.

Ahogy az első rész, a második sem forradalmasította a háborús film műfaját, de ez is rendkívül izgalmas, a maga keretein belül nagyon látványos alkotás, ami randifilmnek nyilván pocsék, bűnös pasis élvezetnek viszont ragyogó. Ahol egy elfeledett remek, számomra oly kedves akciófilm, a Rés a pajzson (1996) néhány poénját is elsütik a végére.

Értékelés: 9/10

Nem ismer se istent, se embert, se fizikát – Ilyen egy bepipult nácivadász

A Sisu másfél órányi tömény akció, amiben a legkülönfélébb módokon nyírják ki a nyughatatlan nácikat.

Tovább