Tényleg olyan felháborító egy afroamerikai kis hableány?

A válasz természetesen nem, és az új A kis hableány annyival több ennél, és annyi mindenről lehet beszélni a kapcsán. Kritika a Disney legújabb élőszereplős remake-jéről.

Rengeteg vita előzte meg a Disney legújabb élőszereplős remake-jének a bemutatóját, miután kiderült, hogy nem fehér, hanem egy fiatal afroamerikai színésznő, Halle Bailey fogja megformálni a Hans Christian Andersen által megálmodott, majd 1989-ben az (akkor még elsősorban) animációs cég által továbbfejlesztett mesealakot. S miközben a közelgő Hófehérke-reboot kapcsán jogos felvetés lehet azon vitatkozni, érvényes-e a feldolgozás úgy is, hogy kolumbiai származású lesz a hófehér bőre után elnevezett karakter, mindenki, aki egy olyan mesét nézve, amelyben a főhősnek halfarokban végződik az alsóteste, azon nem tud túllépni, hogy közben fekete színű a bőre, gondolja át az életét!

A kis hableány-reboot alkotói ráadásul kiválóan megindokolták és beledolgozták az új sztoriba, hogy miért lehet Ariel (akinek egyébként, talán a nosztalgia kedvéért, a vörös haja azért megmaradt) afroamerikai származású.

A film és előtte a híres rajzfilm legendás karibi dallamainak megfelelően itt a helyszín is a Karib-térség lett, ahonnan ugye épp egy fehér ember lógna ki, így itt pont a fehér bőrű Eric herceg az, aki máshol született (a sztori szerint még kis korában, egy hajótörés egyetlen túlélőjeként fogadta örökbe a helyi királynő).

 

Egy még ostobább botrány

Felkavarta a vizet a kis hableány

A Disney saját rendezvényén, a D23 Expón debütált A kis hablány élőszereplős változatának első előzetese, ami rögtön okozott egy kis kavart.

Tovább


Ez a kiváló megalapozás pedig egyébként az egész filmre igaz. Az 1989-es A kis hableány hatalmas siker volt, ami a korábbi évtizedek hanyatlását követően ismét a csúcsra repítette a Disney-t, és akkori rajongói azóta is nagy becsben tartják, mivel tényleg az egyik legjobban sikerült Disney-mese. Szóval az újra alkotóinak fel volt adva a lecke, s miközben a gigacég élőszereplős remake-jeinek hosszú sorába nagyon nehéz nem a dollárjeleket belelátni és a kasszagép csilingelését belehallani, azért ha értő kezekbe kerül az anyag, még születhet értékes művészi produktum.

Ezek az értő kezek pedig ezúttal adottak voltak, hiszen a rendező Rob Marshall (Chicago, Vadregény), az új forgatókönyvíró pedig David Magee (Miss Pettigrew nagy napja, Pi élete) volt, akik nem egyszerűen szolgai módon forgatták újra a régi rajzolt mesét, hanem amellett, hogy persze nagyban építettek a nosztalgiafaktorra (lásd a régi sikerdalok egy az egyben való átvételét),

rengeteg mindent adtak hozzá

– valahogy úgy, ahogy azt nemrégiben egy másik kiváló reboot, a Grease: A Pink Ladies felemelkedése című sorozat esetében láthattuk.


Miközben természetesen nagyon sok az egyezés a korábbi A kis hableány és az új között (a sztori főbb csomópontjaitól kezdve a párbeszédeken és dalszövegeken át konkrét jelenetekig és kompozíciókig), Marshallék súlyos kérdéseket feldolgozó felnőttfantasyt, inkább drámai és komoly, mint könnyed filmmusicalt alkottak az alapvetően vicces kavalkádként működő, sok-sok vizuális geggel és még burleszkelemekkel is dolgozó eredetiből (a friss verzióból például teljesen ki is maradt az utóbbiról gondoskodó francia szakács figurája).

Az új alkotás ezzel együtt szerencsére nem lett humortalan, hiszen sok poént átvettek a régi filmből, és újakat is hozzáadtak (az áhított csók sürgetését szimbolizáló csücsörítős viccek például nagyon jók). S hogy akkor amellett, hogy a humorból visszavettek, mi az, amit az alkotók hozzáadtak a korábbiakhoz?

A legfontosabb, hogy mindazt a mondanivalót és üzenetet, ami annak idején csak kicsiben volt meg ebben a szűk másfél órás kis rajzfilmben, ezúttal felhangosították.

Így lett az embereket és a sellőket egymástól elválasztó ellentét bemutatása mini szociálpszichológiai elemzés az idegengyűlölet és az előítéletek mibenlétéről, gyökereiről; s ehhez hasonlóan a korábbiaknál jóval szemléletesebben jelennek meg a generációs különbségek, sőt a gyereknevelés kérdései, köztük például az is, hogy hogyan szeressünk jól egy gyereket, vagy hogy milyen az a szülői szeretet, amit mindannyian megérdemelnénk.

Ezúttal kiderül, mégis miért szeretnek egymásba. Forrás: Fórum Hungary


Az alkotók ezenkívül remekül töltik ki az 1989-es film hézagait, és ügyesen bontanak ki olyan apróságokat és fontos dolgokat egyaránt, amelyek az első műben csak említés szintjén (vagy még úgy sem) jelentek meg. Miközben például a korábbi A kis hableány egyáltalán nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy

mégis miért szeretett egymásba Eric és Ariel,

itt egészen pontosan meg van indokolva már az elejétől kezdve (igazi rokonlelkek, mindketten nagy felfedezők, kíváncsiak és imádják a kalandokat).

Ezzel párhuzamosan pedig a herceg figurája sem maradt olyan kétdimenziós, mint az eredetiben – és nemcsak azért, mert ezúttal nem rajzolva van, hanem elsősorban amiatt, hogy megfelelően ki van bontva a karaktere, artikulálva vannak a vágyai és a gondolatai, és ismerhetők a szándékai, miközben Jonah Hauer-King is kiválóan ragadja meg a hős lényegét. Nála már csak Halle Bailey jobb, akinek az alakjában szinte organikusan van benne mindaz a naivitás, báj és kedvesség, ami a szeretetre méltó Arielt jellemzi; és Javier Bardem is elsőrangú a hirtelen haragú, elsőre elnyomónak tűnő, ám végül végtelen bölcsességről tanúbizonyságot tévő Triton király szerepében.

Melissa McCarthynak nem szóltak, hogy nem mesefilmben szerepel. Forrás: Fórum Hungary


Egyedül mintha a tengeri boszorkány, Ursula karakterét hozó Melissa McCarthynak nem szóltak volna róla, hogy nem mesefilmben, hanem drámai felnőttmesében szerepel, de ennek ellenére is nagyon szórakoztató figyelni eltúlzott játékát: az eredeti, animációs Ursula mellett kicsit a Vadregény-beli, Meryl Streep-féle boszorkányfigurát idézi, és szerencsére nem lóg ki bántóan a filmből. Ahogy az sem, hogy a rengeteg célzás és utalás mellett megesik, hogy az alkotók túlságosan is egyértelműsítik a mondanivalójukat (a gyengébbek kedvéért például azt is szó szerint kimondják, hogy milyen szimbolikus, hogy Ariel, akit korábban az apja nem volt hajlandó meghallgatni, később tényleg elveszíti a hangját).

Lehet, hogy az új A kis hableány emiatt néha kicsit túl szájbarágós lett, de jól áll neki, mivel színtiszta szándékok vezérlik, az üzenete pedig olyan nemes, hogy szinte nincs is semmi, amit ne bocsátanánk meg neki (nem mintha sok hibája lenne, hiszen az említett didaxis nem zavaró annyira, hogy nagyban lerontaná a mű minőségét). Ehhez a szándékhoz kapcsolódik a cselekmény két legfontosabb változtatása a fináléban, amit durva spoiler lenne leleplezni, de az a lényeg, hogy

ennek köszönhetően lett az új Ariel bűbájos mesefigurából igazi cselekvő, feminista hős, egy, a szó eredeti, legtisztább értelmében vett woke hableány.


Az utóbbi években a Disney-gépezet legtöbbet hangoztatott közhelye szerint azért készítik sorra a remake-eket, hogy az újabb generációknak is elhozzák a régi nagy sikereket. Rob Marshallnak és alkotótársainak köszönhetően, talán a cég szándékaival (vagy legalábbis a PR-szövegükkel) nem is annyira megegyező módon ez az új generáció ezúttal egyértelműen a felnőtteké lett – azaz nagyjából ugyanaz a nemzedék, akik annak idején gyerekként ismerték meg az animációs A kis hableányt. A jó hír tehát amellett, hogy a reboot olyan nemes szándékú lett, ami nem elvesz az eredetitől, hanem inkább hozzáad, az az, hogy

most már két Kis hableány-film is van, amit szerethetünk.

 

Még több jól sikerült reboot

Zseniális nosztalgiautazás a Grease menő lánybandájának előzménysorozata

Megnéztük a Grease: A Pink Ladies felemelkedése (Grease: Rise of the Pink Ladies) című széria első két epizódját a SkyShowtime-on, és le vagyunk nyűgözve.

Tovább