Tizenkét dühös ember (1957)

Sidney Lumet rendezése eredetileg egy olyan speciális színdarabnak készült, amit élőben közvetítettek a tévében; de Reginald Rose darabját azóta rendszeresen játsszák hagyományos színműként is. Az egyszerű, de nagyszerű alapötlet szerint végig egy esküdtszék tagjait, 12 férfit nézünk egy szobában, ahova visszavonultak tanácskozni – ám az egyikük elkezd kételkedni a látszólag szimpla bűnügyben a vádlott bűnösségét illetően.

Az egyetlen kételkedő pedig nem marad egyedül, és lassanként egyre több mindenkit állít át az oldalára,

miközben a többiek kénytelenek szembenézni saját előítéleteikkel, elbizakodottságukkal, közönyükkel… és igen, még traumáikkal is.

A filmverzió igazából nem találta fel a spanyol viaszt, nem próbálta meg filmszerűvé tenni a darabot, alapvetően továbbra is egyetlen helyszínen, nagyon szűk időkeretben járunk. A kiváló színészi alakítások (Henry Fonda, Martin Balsam, Jack Klugman) és a nem kevésbé kiemelkedő színészvezetés azonban örökre beírták a művet a filmes kánonba is. 1997-ben William Friedkin rendezésében tévéfilmes változat is készült a Tizenkét dühös emberből:

Tick, Tick... Boom! (2021)

Ez az Andrew Garfield főszereplésével, Lin-Manuel Miranda rendezésében a Netflixre készült alkotás a Rent című musical szerzőjeként ismert Jonathan Larson önéletrajzi ihletésű darabját adaptálja. A sztori szerint Larson nappal egy New York-i étkezdében dolgozik kiszolgálóként, esténként pedig musicaljét írja, immár nyolcadik éve, újra és újra átdolgozva a kész anyagot, miközben egyre szenvedi el a kudarcokat és elutasításokat. Napról napra él, alig tudja fizetni a számlákat, miközben barátnője el akarja hagyni, legjobb barátja egy jól fizető állást vállal a reklámszakmában, szintén hátrahagyva közös életüket, miközben az AIDS-járvány is sorra szedi az áldozatait a kilencvenes évek művészvilágában.

„Ez nem nagy sztori, mégis drámai az, amit látunk. Drámai, ahogy látjuk, amint valaki, aki az alkotásra tette fel az életét,

egyre jobban magára marad szó szerint és átvitt értelemben is a saját kétségeivel,

miközben élete legnagyobb lehetősége előtt áll – ő pedig úgy érzi, egyre jobban kifut az időből, és folyamatosan ketyeg az óra (innen a cím is)” – írta a filmmusicalről a PORT.hu kritikusa, aki azt is hozzátette, hogy a Tick, Tick... Boom! a történet egyedisége mellett érvényes példázatként is működik egy sikerért és főleg elismerésért küzdő fiatalember kétségbeesett harcáról – elsősorban önmagával.

Kritikánk a filmről

Ne féljünk a musicalektől, ha a Netflix sem fél!

A Tick, Tick... Boom! az egyik legismertebb kortárs musicalszerző, a fiatalon elhunyt Jonathan Larson (Rent) musicaljét dolgozza fel Andrew Garfield főszereplésével és rendkívüli képzelőerővel.

Tovább

Macska a forró bádogtetőn (1958)

Tennessee Williams egyik leghíresebb darabját a kiváló Paul Newman talán legjobb alakításával a középpontban akkor vitték filmre, amikor a drámaíró a pályája csúcsán járt, szóval egyszerre élvezhette a sikert a színpadon és a filmvilágban. Az egyszerre szellemes és cinikus sztori szerint a gazdag ültetvényes, Big Daddy 65. születésnapi ünnepségére hívja két fiát: Goopert, a mintagyereket és Bricket, aki kész csőd: mióta legjobb barátja öngyilkos lett, szüntelenül iszik, és feleségétől is elhidegült, mivel azt gyanítja, hogy megcsalta. A születésnapon így régi sérelmek bukkannak elő, s a néző előtt kirajzolódik egy család drámája – miközben ráadásként az is kiderül, hogy Big Daddy rákos.

A Macska a forró bádogtetőnben a megkínzott, múltbeli traumák által gyötört főhős szerepében Newman

igazi mesterkurzust tart színjátszásból,

ahogy a feleségét alakító Liz Taylor minden megmozdulása is tökéletes; a kettejük közötti kémia pedig bőven elegendő arra, hogy elvigye a filmet – ami érdekes módon olyan jól öregszik, hogy (az eredeti darabbal együtt) csak egyre jobb lett az azóta eltelt évek, évtizedek során.

Casablanca (1942)

Ez a magyar származású Kertész Mihály által rendezett alkotás Hollywood aranykorának egyik legikonikusabb és sokak szerint legjobban sikerült alkotása, és listánk szereplői közül talán erről tudják a legkevesebben, hogy egy színdarabon alapul. Ennek oka, hogy amikor filmre vitték, az Everybody Comes to Rick's Place csak papíron létezett, mivel a szerzőknek nem sikerült színpadra vinniük – és ez így is maradt egészen 1991-ig, amikor is kemény hat héten keresztül játszotta egy londoni színház.

Szóval a Casablanca filmként, és nem drámaként lett örökbecsű, halhatatlan, sőt legendás műalkotás.

A Casablanca középpontjában egy opportunista figura, Rick (Humphrey Bogart) áll, aki a II. világháborús marokkói kikötővárosban üzemeltet egy jól menő bárt, amely tevékenység közben megpróbál kimaradni a politikából. Ezt a hozzáállást azonban csak addig tudja tartani, amíg fel nem bukkan a városban régi szerelme, Ilsa és annak férje, Victor Laszlo, az ellenállási mozgalom kulcsfigurája. A nő pedig, aki egykor összetörte a szívét, Rick segítségét kéri… Annak idején egy egész összeállítást szenteltünk annak, hogy „miért olyan nagy szám a Casablanca”, amelyben pontokba szedve foglaltuk össze a mű kiválóságát.

Pontokba szedve

Miért olyan nagy szám a Casablanca?

November 26-án lett 79 éves minden idők legcsodálatosabb szerelmes filmje, a valaha volt legikonikusabb szerelmespárt felvonultató alkotás, a magyar származású Michael Curtiz rendezése. Öt pontban és öt videóval bizonyítjuk, miért nyűgöz le még közel nyolc évtized után is.

Tovább

Amadeus (1984)

Miloš Forman kosztümös remeke egy kerettörténetbe ágyazva mutatja be Wolfgang Amadeus Mozart életét: pályatársát, Salierit láthatjuk húsz évvel a zenei géniusz halála után. Miközben az ifjú zseni túlvilágról érkező kacaja kínozza, a férfi meggyónja, hogy tulajdonképpen ő küldte a másvilágra. Ezt követően flashbackekben láthatjuk Mozart fiatalkori kalandjait és pazarló, nagystílű életét – ezzel párhuzamosan folyamatos vetélkedését Salierivel, akit a fiatal és bohó tehetség vérig sért, hiába ismeri fel az idősebb mester azonnal kollégája isteni tehetségét. S hiába ontja magából egész élete során a jobbnál jobb darabokat, Mozart végül magányosan hal meg, és utolsó útjára sem kíséri senki.

A Peter Shaffer 1979-es színdarabján alapuló életrajzi filmnek abban rejlik a kiválósága, hogy a szokásos mozgóképes biográfiáktól eltérően nem állítja piedesztálra az alanyát, hanem hibáival együtt mutatja be:

A történet így Mozart mellett ugyanúgy Salieri története is, egyúttal pedig a féltékenység és a rivalizálás keserű meséje, egy megkínzott zsenivel és egy lelkiismeretes kismesterrel a középpontban.

Az Amadeus és további kilenc

A legjobb életrajzi filmek

Legalábbis tíz a legjobbak közül.

Tovább

West Side Story (1961)

Stephen Sondheim 1957-ben egy csapásra bevette a színpadi világot a Rómeó és Júlián alapuló musicaljével, amelynek diadalútja tovább folytatódott Robert Wise négy évvel később bemutatott filmverziójával, amit nem kevesebb mint tizenegy Oscarra jelöltek – és ebből tízet meg is nyert. A sztori szerint New York Upper West Side negyedében egymásba szeret két rivális bandához tartozó fiatal: Tony, a fehér amerikaiakat tömörítő Rakéták vezetője és Maria, a Puerto Ricói-i bevándorlókat felsorakoztató Cápák vezérének a húga. A folyamatosan dúló bandaháború közepette a két fiatal szerelme csakis tragikus véget érhet.

A mára kissé divatjamúlt filmmusical nagy vonzereje a maga idejében a kiváló szereposztás, a fülbemászó filmzene, a nagyszabású rendezés és a csodás fényképezés volt, amit a ma nézője is tud még értékelni, hiába vált több ponton is meghaladottá Wise alkotása.

2021-ben pedig nem kisebb név rendezett remake-et a filmből, mint Steven Spielberg, aki egyszerre tartotta tiszteletben a nagy elődöt és keretezte újra

a modern nézőt is hitelesen és érvényesen megszólító módon. Szóval hiába bukott sajnálatos módon anyagilag hatalmasat, a nagy rendező olyan biztos kézzel fiatalította meg ezt az avítt alkotást, hogy öröm nézni.

Spielberg sorstársai

Hatalmasat buktak, de attól még nagyon jók ezek a filmek

Mint tudjuk, az anyagi siker még nem garanciája a minőségnek (ami fordítva is igaz), hiszen egymillió légy is tévedhet. Mutatjuk a legszemléletesebb példákat a közelmúltból.

Tovább

A vágy villamosa (1951)

Tennessee Williams másik híres, örök érvényű darabja ez a New Orleansban játszódó dráma, amelyben nem csak a helyszín fülledtsége gondoskodik a szinte őrjítő feszültségről. A húgához és férjéhez látogatóba érkező kifinomult vénkisasszony, Blanche DuBois a vele mindenben ellentétes ösztönlénnyel, Stanley nevű sógorával való összeakaszkodása semmi jóra nem vezethet, így a tragédia elkerülhetetlenné válik. Az egymásnak feszülő indulatokat briliánsan jelenítik meg a színészek, Vivien Leigh és Marlon Brando, akiben annyi primitív őserő lakozik, ami unásig idézett aranyköpéssé emeli még azt az egyetlen mondatot is, hogy

„Stellaaaaaaaaaaa!”

Kettejük játéka miatt A vágy villamosának nemcsak színdarabként, de filmként is ott a helye minden idők legjobbjai között.

V. Henrik (1989)

V. Henrik angol királyt dróton rángatják a főpapok és a főnemesek. Ráveszik, hogy rohanja le Frankhont, hogy a birodalomhoz csatolja. Az ifjú király véres háborút indít a frankok ellen, és hősies példamutatásával megszégyenítő vereséget mérnek a túlerőre. Majd megismeri és megszereti Katalint, az ifjú és szép frank királylányt.

Mindeközben lélekben is hosszú utat tesz meg:

gondtalan aranyifjúból a népéért felelősen gondolkodó, bölcs uralkodóvá, s „a Föld legszebb kertjének” urává válik.

William Shakespeare egyik legismertebb királydrámáját Kenneth Branagh vitte filmre, nemcsak a rendezői, de a forgatókönyvírói és a főszereplői munkát is magára vállalva. Az ifjú művész elhivatottsága tehát vitathatatlan, amely szenvedély a vászonra is átsugárzott, minden idők egyik legjobb Shakespeare-adaptációjává avatva a művet – amely nem véletlenül kapott Oscar-jelölést a legjobb férfi főszereplő és a legjobb rendező kategóriában (végül csak a legjobb jelmeztervezésért járó díjat vitte haza, de más díjátadókon busásan kárpótolták elismerésekkel). Mindennek köszönhetően Branagh egy csapásra sztár lett (színészként és rendezőként egyaránt), és megkezdhette további Shakespeare-feldolgozásainak sorát (Sok hűhó semmiért, Hamlet, Lóvátett lovagok, Ahogy tetszik).

V. Henrik és társai

Kedvenc véres középkori filmjeink

Ridley Scott új munkája, a véres és rendkívül hiteles Az utolsó párbaj kapcsán szedtük össze a középkorban játszódó kedvenc filmjeinket, amelyekben recseg a páncél, és megcsillan a kard.

Tovább

Hamlet (1996)

Kenneth Branagh rendezői nagyságát mi sem jelzi jobban, mint hogy két filmjével is felkerült a listánkra. Shakespeare Hamletjét úgy sikerült megújítania, hogy a tárgyi környezetet pár évszázaddal későbbre (az 1800-as évekre) helyezte, miközben ragaszkodott a klasszikus Erzsébet kori nyelvezethez. Ebben a nagyszabású, átütő erejű adaptációban ismét Branagh játssza a főszerepet, és a többi szerepben is hatalmas sztárparádét láthatunk:

Gérard Depardieu, Billy Crystal, Jack Lemmon, Robin Williams, Julie Christie, Judi Dench, Kate Winslet és Timothy Spall teszik még intenzívebbé a jól ismert mesét.

Nem félünk a farkastól (1966)

Vasárnap éjjel van van. Egy középkorú házaspár valami partiról tér haza, és unalomból civódni kezdenek. Egy fiatal házaspárt várnak, akiket a papa kérésére kellene elszórakoztatniuk – az este azonban nem várt fordulatokat vesz, amikor George (Richard Burton) és Martha (Elizabeth Taylor), az idősebb pár tagjai egymásnak esnek. Mike Nichols Edward Albee színdarabja nyomán készített alkotása a toxikus kapcsolatokat bemutató filmek alfája és ómegája. A való életben is egy párt alkotó Burton és Taylor hátborzongatóan hiteles lajstromát nyújtják a passzív-agresszív manipulációknak, miközben a George Segal és Sandy Dennis által alakított fiatal páros először csak csapdába esve érzi magát ezen a pokoli vacsorán, majd kiderül, hogy náluk sem minden olyan kerek, mint amilyennek tűnik…

A színpadon négy évvel korábban debütált Nem félünk a farkastól Edward Albee legismertebb darabja (igazából olyan híres, hogy a szerző minden más művét elhomályosítja, szóval sokan valószínűleg ezt az egyet ismerik tőle). A filmverziót annak idején nem kevesebb mint 13 kategóriában jelölték Oscarra – és nem nehéz belátni, hogy miért. A mű sikere persze a fájdalmasan szellemesen megírt párbeszédeken kívül a kifogástalan színészi játéknak volt köszönhető, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy

igazi ritkaságként az alkotás mind a négy szereplője kapott jelölést

a négy megfelelő Oscar-kategóriában. Végül Elizabeth Taylornak, Sandy Dennisnek, a fekete-fehér fényképezésnek, a fekete-fehér látványtervnek és a fekete-fehér jelmeztervnek járt a szobrocska.

(via MovieWeb)

Szintén zenész

A 8 legjobb film toxikus kapcsolatokkal a középpontban

A mérgező kapcsolatok alaposan kiaknázható területe mindig is kedvelt témája volt a filmeseknek, a negyvenes évektől napjainkig. A legjobban sikerült, mára klasszikussá vált alkotásokból válogattunk.

Tovább