Ki gondolta volna, hogy minden összeesküvés-elmélet igaz? A Konspirációs korporáció című akció-scifi-komédia alkotói kiröhögik a konteósokat, és jól teszik.
Nehéz a humoristák és a szatiristák kenyere. Hogyan lehet görbe tükröt mutatni a világnak, ha maga a világ is egyre abszurdabb? A jövőre 25 éves South Park az indulásakor még polgárpukkasztónak számított, ma nem tudnak az alkotók olyan állatságot kitalálni, ami ne válhatna akár holnapután valósággá. Trump elnök eljövetelével pedig végképp turbófokozatba kapcsolt a dilivonat. A korábban csak a filléres ponyvákban és az internet sötét zugaiban terjesztett összeesküvés-elméletek olyan gyorsan és látványosan kerültek be a mainstreambe, ahogy a „QAnon-sámán” a Capitóliumba. (A QAnon-jelenséget feldolgozó kiváló HBO-sorozatról itt írtunk.) A koronavírus-járvány beköszöntével pedig nem hogy csökkent volna az őrült konteók mennyisége, de még nőtt is – most már ki se kell nyitni az internetet ahhoz, hogy szembesüljünk velük, elég csak részt venni egy családi ebéden.
Hogyan is lehet akkor egy filmben vagy sorozatban kinevetni az oltásba mikrochipet vizionáló holdkórosakat, a laposföldhívőket vagy a chemtraileseket, ha a munkásságuk már önmagában is röhejes? A Netflix új animációs szériájának alkotói, Shion Takeuchi és Alex Hirsch megtalálták a tökéletes megoldást. A Konspirációs korporáció (Inside Job) nem akarja meggyőzni a konteós nézőket arról, hogy amiben hisznek, az baromság, épp ellenkezőleg,
az a kiindulópontja, hogy az összes létező összeesküvés-elmélet igaz.
Vagyis a világ tényleg tele van a háttérből irányító nagy hatalmú gyíkemberekkel, az Illuminati egy létező társaság, a chemtrail egy bevált módszer a lakosság agymosására, a holdra szállás pedig természetesen kamu. A látszat fenntartásán az árnyékkormány Cognito, Inc. nevű ügynöksége dolgozik, az ő felelősségük az időjárás kontrollálása és egyéb apróságok mellett a lakosság homályban tartása. Az egyik munkacsoportot a vállalat társalapítójának lánya, az introvertált és neurotikus techzseni, Reagan Ridley vezeti, kollégái közt pedig többek közt egy agresszív ember-delfin hibrid, egy cinikus varázsgombalény és egy ópiátfüggő biokémikus is van.
Rögtön a nyitó részben az amerikai elnököt kell lecserélniük egy kiborgra, a másodikban elszabadulnak a hírességek klónjai, a harmadikban a gyíkemberekkel kötött szerződés megújítása okoz bonyodalmakat, de van olyan epizód is, amiben egy 80-as években ragadt kisvárosba vezet a küldetésük, és később kiderül az is, hogy tényleg lapos-e a Föld. (Spoiler: nem az, viszont üreges, pont mint a Godzilla Kong ellen című filmben.)
Kellemesen elborultak ezek a kalandok, a poénok pedig majdnem olyan sűrűséggel követik egymást, mint a Rick és Mortyban,
de ahogy haladunk előre a sorozatban, úgy kerül egyre jobban előtérbe a főszereplő, Reagan magánélete, a párkapcsolati problémái és az „apakomplexusa”. A karaktere működne akkor is, ha a sorozat egy disztópikus világ helyett a mi valóságunkban játszódna, a főhős pedig nem egy titkos szervezet tudósa, hanem egy multicég vagy kormányközeli szervezet felsővezetője lenne. Innen nézve kihagyott ziccer, hogy az alkotók nem ütik még keményebben a politika és a média világát, illetve
a társadalomkritikát is csak finoman adagolják, a szatírát pedig inkább meghagyják díszletnek.
A Konspirációs korporációt emiatt az aránytalanság miatt nem lehet egyelőre ún. „fontos”, a South Park szintjét elérő sorozatnak nevezni, viszont még így is a Netflix történetének egyik legszellemesebb és legviccesebb animációs komédiája, az aktuális felhozatalból pedig magasan kiemelkedik.
