A november igen erősre sikeredett a Netflix háza táján, pedig még véget sem ért! A Különösen veszélyes bűnözők az egyetlen nap alatt lett a legtöbbször megtekintett Netflix-kontent (a platform eddigi legdrágább produkciójának számító filmről itt írtunk részletesen), trónfosztotta a híres-hírhedt Squid Game-et egy másik dél-koreai széria, a Hellbound, de ekkor debütált a kultikus Cowboy Bebop animéből készült élőszereplős sorozat is. Egy átlagos évben talán már ennyi is elég lenne a Netflix mennybe meneteléhez – de ők a biztonság kedvéért ledobták az audiovizuális atombombájukat is: november 6-tól háromepizódonként tették elérhetővé az utóbbi évek legambiciózusabb animációs sorozatát, a kilencrészes Arcane-t. Csoda, hogy mindezek után hetek óta ez a négy cím váltogatja egymást a Netflix régiónkénti toplistájában?   

No persze a Netflix nem bízta a véletlenre az Arcane sikerét. A széria ugyanis afféle előzménytörténet minden idők egyik legnépszerűbb videójátékához, a League of Legendshez. Ez egy 2009 óta hódító, valós idejű, többjátékos üzemmódú online csataszimulátor a Riot Games stúdiótól, amelyben valószínűleg jelen cikkünk megírásának pillanatában is épp milliók csépelik egymást a legkülönfélébb képességekkel rendelkező, rikító hacukákba öltözött harcosokként, mágusokként, pisztolyhősökként és csöndes orgyilkosokként. A sorozat a játék több jól ismert, mondhatni közönségkedvenc karakterét állítja a középpontba, de közülük is leginkább Vi, „a piltoveri végrehajtó” és Jinx, „a Nagyágyú” balhékkal teli, hányattatott tinédzserkorára koncentrál, amely során a testvérpár válogatott komiszságokba keveredtek egy futurisztikus viktoriánus metropolisz utcáin.

Az Arcane egyik legszimpatikusabb vonása viszont pont az, hogy egyetlen percet sem kell játszanunk a League of Legends játékkal ahhoz, hogy a sorozat minden egyes másodpercét maradéktalanul élvezni tudjuk!

A Netflix csapata bámulatos ügyességgel készített el egy maximális fordulatszámon pörgő, látványos akciójelenetekkel, megható családi drámákkal és epizódvégi cliffhangerekkel megpakolt, színes-szagos útikalauzt a Riot Games videójátékának világához. Igazi kapudrog ez, ami első sorban a lehengerlő látvánnyal, másodsorban pedig a remek világépítéssel és a jól kidolgozott, szerethető (illetve szívből gyűlölhető) karaktereivel teszi függővé a nézőt – akik közül alighanem jónéhányan a játékot is ki fogják majd próbálni, amint lepörgették az utolsó részt, mert kíváncsiak lesznek a kedvenceik további sorsára.

Az Arcane engem már a nyitányával megvett. Pedig csak annyit láttam, hogy valamiféle alternatív első világháború szalajtott, robotszerű katonák száműznek egy marcona fickót meg két kislányt egy prosperáló art deco nagyvárosból – ahová aztán a lányok később már harcias tinikként térnek vissza, hogy a koszos képű bandájukkal háztetőkön és balkonokon ugrálva véghez vigyék az Évszázad Rablását. Csakhogy azt még ők sem sejtik, hogy olyasvalakihez törnek be, aki a technopolisz szívében pont a tiltott tudománynak minősített mágiával (vagyis a címbéli arkánummal) kacérkodik, és a balul sikerült betörés során felrobbanó varázskő nemcsak egy fél emeletet pusztít el, de számos régi sebet tép fel, és egycsapásra megtöri Piltover fényűző Felvilága, és a város bűnös Alvilága, Zaun között addig fennálló, érzékeny status quót...

Ahogy az a fentiekből is kiviláglik, az Arcane (és szegről-végről már az eredeti League of Legends játék is) a steampunk stílus egyik legmarkánsabb és legőszintébb képviselője jelenleg, ami ebben a műfajban az utóbbi évtizedben megszületett. Jóllehet, inkább egyfajta „neonfénypunk” (avagy Tesla nyomdokain haladva: „teslapunk”) alzsánerről van szó. Ez nagyjából azt jelenti, hogy ebben a Jules Verne-regényeket idéző, futurisztikusan retró 1900-as évekbeli világban a villanyáram nyert a gőz és a robbanómotor ellenében, így a szecessziós stílusban, igazi iparművészeti remekekként elkészített zseblámpáktól a wurlitzereken át a léghajókig számos furmányos ketyere könnyíti meg a zsakettes urak és a rokolyás úrhölgyek életét, miközben egy regimentnyi Bismarck-fizimiskájú katona őrködik a biztonságuk felett.

És bizony szüksége is van Piltover elitjének az efféle rendfenntartó erőkre, mert a steampunk műfaj hagyományai szerint a „steam” (illetve az adott alternatív viktoriánus kor techológiai fellendülését elhozó egyéb erőforrás) szó mindig csak az ipari társadalom kiváltságosaira vonatkozik. A „punk” szó ugyanis azokat az éhbérért dolgoztatott, nincstelen tömegeket jelenti a kifejezésben, akiknek a kizsákmányolása lehetővé teszi ugyan a világ technológiai fejlettségének fenntartását, ám mivel ezek az emberek rendszerint a Dickens-regények Londonját idéző, föld alatti patkánylyukakban tengődő, lenézett páriák, általában egyetlen szikra is képes náluk kirobbantani a kiváltságosok uralma elleni forradalmat...

A Piltover fényűző Felvilága és Zaun nyomorgó Alvilága közti konfliktus természetesen nem előzmény nélküli történet. Számtalan hasonló sztorit láthattunk és olvashattunk már korábban, és itt még csak nem is a népszerű ifjúsági regénysorozatból készült Éhezők viadalára gondolok, elvégre már Fritz Lang 1927-es kultfilmje, a Metropolis is két ilyen gyökeresen eltérő világ robbanáspontig hevült kapcsolatáról szólt.

Az Arcane másik nagy erénye tehát pont az, hogy maximális tisztelettel lenget kalapot a popkulturális elődei előtt. Olyan virtuózitással gyúrja egybe Twist Olivért Hódító Roburral, Sherlock Holmest és Moriarty professzort Némó kapitánnyal, vagy épp a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét az Akirával és a Blade Runnerrel, hogy a (város)fal adja a másikat!

A sokszor általam is kárhoztatott, gagyit gagyi hátán ontó Netflix ezúttal mind a külcsín, mind a belbecs tekintetében a maximumra tekerte a potmétereket a keverőpultján. Tette mindezt úgy, hogy egyetlen pillanatra sem érezzük vásári gagyinak vagy bazári parasztvakításnak a végeredményt! Túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy a Mátrix óta nem volt ennyire élvezetes egy-egy belassított bunyó, és a Trónok harca óta nem izgult ennyire az egyszeri néző a világot sarkaiból kiforgató háborúskodás közepette két ellentétes oldalra keveredő rokonért.

A Netflix és a Riot Games történetírói a kilenc epizód alatt mindvégig kiválóan játszanak azzal, hogy nem feltétlenül az áll a jó oldalon, aki az elnyomott Alvilág szülötte, és persze korántsem velejéig gonosz mindenki, aki a puccos Felvilág lakója. Sőt! Az egyik legelvetemültebb figura, aki az embereket tomboló szörnyetegekké átváltoztató szerrel kísérletezik, pont a szennylében úszó Zaun legmélyén konspirál, míg az ősi mágikus tanításokkal kokettáló piltoveri különc zsenit a tulajdon kollégái bélyegzik meg a Városi Tanácsban, mint rendszerellenes felforgató... Ezeket a frakciókat aztán epizódról epizódra egyre izgalmasabban ugrasztják össze, majd békítik ki az írók, miközben a francia Fortiche stúdió olyan letaglózó erejű eleganciával házasítja össze a hagyományos, kétkezi 2D- és a modern 3D-animációs technikákat, hogy ezzel most alighanem egy újabb mérföldkőhöz érkeztünk a szórakoztatóiparban.

Ítélet: 9/10

Kiknek ajánljuk? Gőz-, óramű-, delej,- villany- és cyberpunk rajongóknak, a harcosokat és varázslókat felvonultató fantasy műfaj szerelmeseinek, veterán és leendő League of Legends-játékosoknak, és persze mindenkinek, aki a Super Mario katasztrofális filmváltozata óta azt várja, hogy készüljön végre egy igazán ütős videójáték-adaptáció.

Zúzós riffek a SZESSÖNben! A PORT.hu zenés műsorának legújabb vendége Kiss Jenő, aki testépítő körökben ismert, hiszen 1996-ban ő volt a Mr. Universe világbajnoka. Izomzatát nem a szél hordta össze, de most kiderül, mire megy a brutális erő hat vékony fémhúrral szemben.