Habár Bill Condont elsősorban a Dreamgirls, az Alkonyat – Hajnalhasadás filmek és A szépség és a szörnyeteg rendezőjeként ismerhetjük, színes-szagos szuperprodukcói közé az életművében olyan érzékenyebb alkotások is el vannak rejtve, mint az Érzelmek tengerében vagy a Mr. Holmes. Ezzel a két elfeledett, 1998-as, illetve 2015-ös művével alkot láthatatlan trilógiát a nyugati mozikban már 2019 novemberében bemutatott, és az HBO-nak köszönhetően most végre nálunk is látható A hazugság művészete.

Jó pár éve, nagyjából a 2010-es évek elején-közepén volt egy nagy hulláma azoknak a filmeknek, amelyek a jóléti társadalmak fokozatos elöregedésére reagálva az idősebb generációt állították a középpontba, a szokásos időskori témák mellett különös gondot fordítva az öregek szerelmi, sőt szexuális életére (lásd: Marigold Hotel-filmek, Amit még mindig tudni akarsz a szexről, Együtt élhetnénk, Tétova félrelépők).

A cselekmény egyik szintjén ezekhez a művekhez csatlakozik kicsit megkésve A hazugság művészete is, miközben a Condon-életművön belül ezer szállal kapcsolódik a már említett két alkotáshoz, az Érzelmek tengerébenhez és a Mr. Holmeshoz. Amellett, hogy a három film afféle öregség-trilógiát alkot a rendezői pályán, az elmúlás és az öregedés mellett több más motívum is összeköti őket.

Az 1998-as, Ian McKellen és Branden Fraser főszereplésével készült opus a híres harmincas évekbeli szörnyfilmek (Dr. Frankenstein, A láthatatlan ember, Frankenstein menyasszonya) rendezőjeként ismert James Whale végnapjait énekli meg, középpontban az egykor neves alkotó és egy lecsúszott fiatal férfi rendhagyó és összetett kapcsolatával. A 2005-ös, szintén McKellennel forgatott Mr. Holmes pedig (a jelek szerint A Gyűrűk Ura-trilógia sztárja Condon idősfilmjeinek a múzsája) a kilencven fölött járó legendás magándetektív története, aki aggkorában egyszerre küzd a múlt kísérteteivel és köt barátságot egy kiskamasz fiúval.

Az időskor megjelenítése mellett egy aránytalan viszony áll A hazugság művészete középpontjában is, ami rendkívül izgalmas módon klasszikus szélhámosthrillerrel keveri az érzékeny öregedésfilmet. A műnek így két külön rétege van, és mindkét szinten működik – hogy a nagy fináléban egy végső csavarral visszamenőlegesen is műfajt váltson, és egyszerre képessze el és döngölje földbe a nézőjét.

Az egyik szinten azt figyelhetjük, hogy a két özvegy, a nyolcvan körüli Roy és a pár évvel fiatalabb Betty, miután megismerkednek egy internetes társkeresőn, és túlesnek az első, kölcsönösen sikeresnek tekinthető randevún, finoman, tapogatózva elkezdenek közeledni egymáshoz. A két idős ember kölcsönös óvatossággal közelít a másik felé (bár kettejük közül határozottan a nő a félénkebb és óvatosabb), majd miután megtörik a jég, össze is költöznek, és közös életet terveznek.

Condon nagyon szépen ragadja meg azt a bizonytalanságot, ahogy Betty, hiába szimpatikus neki már első látásra Roy, még inkább tartaná a távolságot. Ám a felek a közös elesettségen, egymás betegségén keresztül csakhamar elkezdenek egyre jobban kapcsolódni a másikhoz, majd végül a nő teljesen beengedi a világába a férfit. Ennek a végül csak kialakuló teljes bizalomnak az ellenpontjaként van a filmben egy rezonőrfigura, Betty unokája, Stephen, aki folyamatosan azt mantrázza, hogy a nagyinak nem kéne megbíznia Royban, és hogy túl gyorsan haladnak az események.

És már A hazugság művészete harmadik jelenetében kiderül, hogy az unokának bizony igaza van, hiszen Roy szakmája szerint hivatásos szélhámos, és miközben napi rutinból is hajtja az épp aktuális átverést, Bettyben is csak a több milliós befektetést látja – eleinte… Aki látott már életében a szélhámost a középpontba állító „nagy átverés”-filmet, az tudja, hogy innentől kezdve lesz egy pár csavar, és számos meglepetés érheti nemcsak az áldozatot, de a tettest és a nézőt is.

Bill Condon alkotása viszont még ehhez képest is alaposan megkeveri a kártyákat, és a végén egy olyan brutális fordulattal áll elő, amit még az sem fog tudni kitalálni, aki kis részben már sejtette az események végkimenetelét. És ha valaki esetleg túl lassúnak találná A hazugság művészete öregfilmes vonulatát, és fárasztónak az ezt aláfestő színszimbolikát (Roy a harsogó színekkel felfestett night clubok világából érkezik Betty csupa pasztell kertvárosi birodalmába, ahonnan földszínekben tobzódó, szándékosan nagypapás ruházatával is kilóg, ám ahogy elkezdenek közeledni egymáshoz, letisztultabb és elegánsabb lesz, igazodva a nőhöz), annak azt üzenjük, hogy csak várja ki a végét – érdemes!

A film január 24-én egyszerre debütál az HBO-n és az HBO GO-n.