Egy sorozatgyilkos elrabolja a pszichiáterét, hogy kigyógyítsa ölési kényszeréből, egy ilyen az ötletből szinte bármi kisülhet – de A páciens című sorozat egészen furcsa irányba ment el.
Dr. Alan Strauss (Steve Carell) reggel felébred, az éjjeliszekrényen lévő szemüvege után nyúl, miközben félálomban konstatálja, hogy az nem is az ő éjjeliszekrénye, majd arra eszmél, hogy egy idegen ház alagsorában van. Ráadásul egy bilincs van a bokáján, azon pedig egy acéllánc, ami a padlóhoz van erősítve. Szar ügy. Aztán kiderül, hogy Gene nevű új páciense (Domhnall Gleeson) nem is Gene, hanem Sam, és
egy sorozatgyilkos, aki igazából nem szeret gyilkolni,
rosszul is érzi magát attól, hogy öl, de van neki ez a késztetése, hogy végezzen azokkal, akik semmibe veszik. Sam az eddigi kezelésen nagyrészt vetített és hazudott, mert nem akarta, hogy olyasmi kerüljön a doki jegyzetei közé, ami alapján lebukhat, de most aztán kezdődhet a terápia! Legalábbis ezt hihetnénk!
És ebből tényleg bármi lehetett volna. Volt már olyan, hogy a bűnöző és az agyturkász haverok lettek - Csak egy kis pánik (1999) -, lehetett volna egy olyat, hogy a doki tényleg meggyógyítja a srácot, vagy, ha kicsit sötétebb irányba megyünk el, akkor belelát a fejébe és képes úgy manipulálni őt, hogy önmaga ellen forduljon. Bármi lehetett volna, ráadásul két remek színészt kaptunk A pácienshez (2022) - de a Joel Fields és Joseph Weisberg forgatókönyvíró páros nem akarta a könnyű utat választani. Nekik dráma kellett, sok-sok érzelem, miközben időnként elfeledkeztek arról, hogy miért is kezd el az ember egy olyan sorozatot nézni, aminek az alaphelyzete az, hogy egy sorozatgyilkos elrabol egy pszichiátert.
Addig oké, hogy Steve Carell nagyon gyűrötten és szomorúan tud kinézni, és értem én, hogy mivel pszichiátert játszik,
lassan és tagoltan beszél, és sokat kérdez vissza.
Ez jobb esetben egyfajta kiindulópont lenne, itt ez határozza meg a sorozatot. Dr. Alan Straussban meglepően kevés a túlélőösztön, és ezt múltba merengéssel kompenzálja, próbára téve ezzel a néző türelmét. Visszagondol pár hónapja elhunyt feleségére, elmereng azon, hogyan romlott meg a kapcsolata az ortodox hitre áttért fiával, és elég gyakran elbeszélget képzeletben régóta halott mentorával, mintegy analizálva önmagát, majd esténként röviden elcseveg fogvatartójával – amit terápiának ezért merészség lenne nevezni.
Merthogy, míg a dokiról mindent megtudunk, a gyilkosról alig derül ki valami. Ez egy rosszul megrajzolt, elnagyolt vázlatos karakter, és pont ezzel nyírják ki a történet izgalmas oldalát. Sam
kiakad, ha csúnyán beszélnek vele vagy lekezelik,
ezért ölni is képes, mert apja kiskorában verte. Ennyi. Nem derül ki, mikor ölt először és kit, mi a módszere és így tovább. Egy mondattal elintézik az egészet, a néző morbid kíváncsisága kielégületlen marad, szegény Domhnall Gleeson nem is nagyon tud miből dolgozni. Ami azért gond, mert ő egy tényleg nagyon szerethető, de nem különösebben sokoldalú színész.
Itt nagyjából ugyanazt nyomja, amit annak idején a Nyúl Péterben (2018): a zöldségeit zabáló nyuszikat kergette, csak ugye az egy vicces gyerekfilm volt, ez meg teljesen humortalan drámasorozat teli felesleges mellékszállal, ami elpocsékolt egy remek alapötletet, pedig tehetségesebb filmesek valami egészen frappáns dolgot is alkothattak volna.
Értékelés: 5/10
