Taylor Sheridan új minisorozatának plakátján két nőt láthatunk katonai felszerelésben, géppisztollyal a kézben, sivatagi környezetben, felettük pedig három öltönyös figurát (köztük Morgan Freemant), amint szigorúan néznek ki a képből. Ebből több dologra is következtethetünk, például arra, hogy politikai kavarással leöntött háborús akciósorozatot láthatunk majd, és hogy Freeman karakterének is nagy szerepe lesz benne.

Utóbbira hiába is várunk, a színészlegenda ugyanis csak két epizódra ugrik be vendégszerepelni, előbbire viszont a mozifilmes kvalitású és sűrűségű nyitóepizód alapján lenne is esély. Rögtön Szíriában kezdünk, ahol éppen becsődöl egy fedett CIA-akció, és végignézhetjük, ahogy a Zoe Saldana által alakított Joe nem tudja kimenteni a terroristák közé beépített emberét, ezért inkább légitámadást rendel el,  feláldozva ezzel a saját ügynökét is. A folytatás is kellően brutális, visszaugrunk pár évet a múltba, amikor a másik főszereplő, Cruz Manuelos még egy gyorsétteremben dolgozik, miközben agresszív barátja fizikailag és érzelmileg abuzálja. Egy nap összeszedi a bátorságát, és elmenekül, egészen egy katonai toborzóirodáig. A jelenben már ő az egyik legkeményebb tengerészgyalogos, úgyhogy beajánlják Joe-hoz, aki a feláldozott ügynöke helyett új tagot keres a Lioness nevű egységébe. A feladata az lenne, hogy barátkozzon össze a közel-keleti terrorizmus legnagyobb finanszírozójának lányával, kerüljön közel a férfihez, majd segítsen kiiktatni őt, vagy ha más opció nincs, végezze el saját kezűleg a piszkos munkát.

Valójában tehát nem akciósorozat a műfaj, hanem kémthriller, a Homeland után szabadon, ráadásul itt sem külhonban zajlik a titkos operáció, mert a célszemély, Aaliyah (Stephanie Nur) a kényszerházassága előtti utolsó heteket az USA-ban tölti. Cruznak sikerül is a feladat első részét teljesítenie: miután „véletlenül” belebotlik a nőbe, és összebarátkozik vele, meghívást kap a család tengerparti luxusvillájába. Megkapjuk természetesen a beépülős filmek kötelező elemét, amikor is a fedett ügynök érzelmileg olyan közel kerül a célszemélyhez, hogy az már a küldetés sikerét veszélyezteti. Innen nézve azzal biztosan nem lehet a szériát vádolni, hogy megújítaná vagy legalább felfrissítené a műfaj szabályait, csakhogy a Lionesst hiba lenne ugyanazzal a mércével mérni, mint a Homelandet vagy a 24-et. Taylor Sheridan sorozata külön ligában, pontosabban univerzumban játszódik: az úgy nevezett Taylorverse-ben, és így is érdemes fogyasztani.

Sheridan mára intézménnyé vált, színészként kezdte, majd elismert filmes íróként folytatta (Sicario – A bérgyilkos, A préri urai, Wind River), hogy aztán mindössze 5 év leforgása alatt 8 sorozatot készítsen el a Paramount Networkre, köztük 5 évadnyi Yellowstone-t. Elképesztő munkatempóját valószínűleg azért is képes fenntartani, mert kidolgozott egy bevált formulát: mindegy, hogy westernhez, kortárs gengsztersztorihoz vagy thrillerhez nyúl, képes mindegyik műfajt ízlésesen szappanoperásítani – nem véletlen, hogy a legnagyobb sikerét, a Yellowstone-t a XXI. század Dallasaként is szokás emlegetni. Ahogy az sem meglepő, hogy Harrison Fordtól Hellen Mirrenen át Sylvester Stallone-ig sorban állnak a sztárszínészek, hogy fő- vagy akár mellékszerepet kapjanak nála.

Ebből a szempontból a Lioness sem kivétel, egyrészt az imponáló sztárkoncentráció miatt (a felismerhetetlenre botoxolt Nicole Kidmannek sincs sokkal fontosabb szerepe, mint Freemannek, mégis boldogan vállalta a beugrást), másrészt azért, mert az akciódús nyitány után itt is erősen megpendülnek a melodramatikus húrok. Sheridan nemcsak azt akarja bemutatni, mennyire megterhelő a beépült személynek állandó hazugságban és rettegésben léteznie, de ízelítőt kapunk Joe családi életéből is. Az „ízelítő” valójában még eufemizmus is, mert Saldana karakterének otthoni drámájára közel két teljes epizód jut. Ahhoz képest, hogy mindössze nyolc, átlagosan 45 perces részből áll az évad, némiképp túlkapásnak tűnhet, hogy Joe sebész férje és autóbalesetet szenvedő, elhidegült lányuk külön történetszálat kap, benne olyan szappanoperai fordulatokkal, mint az eltitkolt terhesség. Ráadásul, a napi sorozatokhoz hasonlóan, itt sincsenek megfejtésre váró motivációk,

a szereplők a dialógjaikban MINDENT kimondanak, hogy mindig egyértelmű legyen, ki mit érez és gondol az adott pillanatban.

Joe például nagyon szenved attól, hogy állandóan távol van, és hogy titkolóznia kell, a férje óriási erőket mozgatva próbálja fenntartani a funkcionális család illúzióját, a tinédzser lányuk pedig az elhanyagoltsága miatt lázadozik.

Sheridan tehetségét és rutinját dicséri, hogy valahogy mégis meg tudja oldani, hogy működjenek ezek a giccs- és banalitáshatáron táncoló jelenetek, és maximum utólag érezzünk bűntudatot, amiért ennyire le tud kötni bennünket a szögegyszerű melodráma, amiben persze a rendezőknek, például a négy epizódot is jegyző John Hillcoatnak (Az út) is komoly szerepe van. A Taylorverse többi sorozatához hasonlóan itt sem a bravúros történetvezetés jelenti a fő attrakciót, hanem a precíz karakterépítés, amire a klasszikus akciójelenetek szórványossága miatt jut is játékidő bőven. A castingot sem érheti kifogás, Saldana enyhén szadista kiképzőként és szigorú családanyaként is hiteles, Laysla De Oliveirának elhisszük a külsőleg kőkemény, de lelkileg sebezhető katonát, Stephanie Nur pedig olyan mélységet ad a terrorista bankár lányának, ami papíron talán nincs is benne a figurában – nekik köszönhetően nem a thrillerszál, hanem a két nő (a fedett ügynök és a célszemély) kapcsolatának alakulása a Lioness legizgalmasabb és legátélhetőbb aspektusa.

A sorozat világképét is lehetne hosszasan elemezni, mert komplexebb annál, mint amilyennek elsőre tűnik. Egyrészt ünnepli az erős nőket, az osztagot vezető Joe ugyanolyan kompetens, mint a férfi kollégái, Cruz pedig egy bántalmazó kapcsolatból kitörve lesz vasakaratú szuperkatona, és a maga módján Aaliyah is próbál küzdeni a neki kijelölt sors ellen.

A feminista olvasat mellé viszont kapunk konzervatív szólamokat is,

amikor Joe és a férje hosszasan dorgálják a lányukat, amiért az korán kezdett el szexelni, és a bűnbánó tinédzser a végén könnyek közt ismeri be, hogy a szüleinek van igaza. Ugyanilyen kettős a Lioness politikához és Amerika-képhez való viszonya is. Az első pár epizód alapján még úgy tűnhet, hogy a 24-hez hasonló önigazolás láthatunk arról, hogy Amerikának joga van világrendőrséget játszani, és a cél elérése érdekében minden eszközt bevetni, de a fináléra emellé az állítás mellé komoly kérdőjelek kerülnek.

Mindez egyben megmagyarázza azt is, hogy Sheridan sorozatait miért tudják a különböző politikai oldalon állók ugyanolyan lelkesen fogyasztani – mert tökéletesen lövi be a legkisebb közös többszöröst. A Lioness is egy ilyen, minden igényt kielégítő populista sorozat – a szó lehető legjobb értelmében. A történet ugyan a 8. rész végére tökéletesen lezáródik, és akár el is lehetne engedni a karaktereket, de Sheridant ismerve a Lioness-saga még csak most kezdődik – és ezt egyáltalán nem bánjuk.

A sorozat a SkyShowtime kínálatában érhető el.