Ha nem létezne Az Igazság Ligája új, négyórás verziója, ki kellene találni. Na, nem azért, mintha Zack Snyder a szuperhősfilmek Sátántangóját vágta volna össze az eredetileg 2017-ben bemutatott filmből, hanem mert igazi kuriózum. Az ugyan nem ritka, hogy egy filmből rendezői változat készül, de arra általában hosszú éveket vagy évtizedeket kell várni, és a végeredményt is általában mindenféle csinnadratta nélkül tárják a közönség elé. A Snyder-projekt ehhez képest már akkor a legendák ködébe burkolódzott, amikor még azt sem tudhattuk, hogy létezik-e egyáltalán. A hivatalos verzió az, hogy maguk a nézők követelték ki, hogy a rendező elkészíthesse az eredetileg megálmodott filmet (amelyet annak idején egy családi tragédia miatt nem tudott befejezni), a stúdió pedig meghajolt a nép akarata előtt. Valószínűleg soha nem fog kiderülni, mi volt a fontosabb tényező, a pár tízezer rajongó hangos online kampánya, vagy az, hogy a marketingcsapat javaslatára a Warner szerette volna valamilyen exkluzív tartalommal felpimpelni az éppen induló HBO Max kínálatát is.

Bárhogyan is történt, a Zack Snyder: Az Igazság Ligája címen futó produkcióhoz hasonlót még garantáltan nem láttunk. Az ugyanis szinte példátlan, hogy egy gigaköltségvetésű szuperhősfilm rendezője szabad kezet kapjon. Még az etalonnak számító Marvel-filmek alkotói is csak úgy táncolhatnak, ahogy a mindenható stúdiófőnök, Kevin Feige fütyül – erről A Hangya rendezésétől visszalépő Edgar Wright is tudna mesélni. Az Igazság Ligája esetében ez többek közt azt jelentette, hogy Snydert nem kötötték terjedelmi korlátok, az összes kivágott jelenetet visszatehette, sőt még újakat is forgatott. Az új film azonban távolról sem a régi bővített verziója, a játékidő felhízlalásával a hangsúlyok is eltolódtak, és a sztori lényeges elemei is megváltoztak, köszönhetően annak, hogy egyes karakterek jobban fókuszba kerülnek, és még egy plusz főgonoszt is kapunk.

Ilyen volt (a 2017-es eredeti moziverzió képaránya)

A legszembetűnőbb változás azonban a film tónusaiban érzékelhető. Egyrészt a szó legszorosabb értelmében más a jelenetek hangulata, köszönhetően annak, hogy sötétebbre, kontrasztosabbra fényelték a nyersanyagot, illetve a képarány is más. A lapostévék két szélén megjelenő fekete csík ellenére nem csonkolt a nyersanyag, vagyis több információ fér bele a 4:3-as keretbe, mint az eredeti moziverzióba (lásd az összehasonlítást), más kérdés, hogy ezt a látványt a házfalméretű IMAX-vásznon tudnánk csak igazán kiélvezni.

Ilyen lett (a Snyder-vágat)

A hangulat azonban átvitt értelemben is sötétebb. Snyder szinte az összes olyan poént kivette a filmből, amit még a Marveltől érkező pótrendező, Joss Whedon írt bele, vagyis Villám az új verzióban már nem olyan viccesen béna, Aquaman se akkora tapló, és a csaták közben sem repkednek a szellemes egysorosok. Helyette sokkal többet látjuk hőseinket lassított felvételen, drámai zenére a semmibe bámulni. Fajsúlyosabbak a CGI-jal (még jobban) felturbózott akciójelenetek is, és ugyan a 18-as karika ellenére sem ömlik sugárban a vér, mégis hatásosabbak és látványosabbak ezek az epizódok, arról nem is beszélve, hogy Snyder a végső nagy összecsapás menetrendjét a fináléban teljesen újraírta.

Bonthatjuk akkor a pezsgőt, megérkezett a szuperhősműfaj és a DC új megváltója? Aligha. Ahogy azt sajnos előre sejteni lehetett, a Zack Snyder: Az Igazság Ligája súlyos aránytévesztésben szenved. Hiába a markáns és komor képi világ, ha a sztori lényege nem változott.

A díszes körítés ellenére a varázsdobozt hajkurászó hősök, illetve az űrgonoszok és a paradémonok kergetőzésében nincs benne az a nagy eposzi konfliktus, amit Snyder megpróbál belevizionálni.

A sötétebb hangulathoz sötétebb és fajsúlyosabb történet illene, vagy legalább jobban elmélyített karakterek. A Ray Fisher által alakított Cyborgnak, a rendező ígéreteinek megfelelően, valóban komolyabb szerepet jut, és jót is tesz a filmnek az előtérbe tolása, de a többiek személyisége nem kap több dimenziót, hiába a négyórás játékidő.  Aquaman, Villám és Cyborg esetében is valójában egy-egy kötelezően elmesélendő eredettörténetet kapunk, amiből egy filmbe egy is sok, nemhogy három. Snyder mentségére legyen mondva, hogy kényszerpályán mozgott, hiszen a Bosszúállókkal ellentétben neki olyan karaktereket kellett összecsődítenie, akiket a néző korábbi filmekből még nem ismerhetett.

A Snyder-vágat egyértelműen stílusosabb és látványosabb, mint a moziverzió, cserébe viszont nem a nagyközönségnek készült. Aki ezt a filmet látja először, vagy már teljesen elfelejtette az eredetit, annak még a sztori követése is okozhat gondokat, akit pedig alapból nem izgat a DC-univerzum, azt aligha köti le egy fél munkanap erejéig a dramaturgiai szabályokat néha teljesen sutba vágó „szuperhőseposz”. Snyder nem először engedi szabadon magát, a Watchmenből is készített egy 215 perces „végső vágást”, de amíg ott rendelkezésére állt egy iszonyúan erős váz (Alan Moore képregénye), itt ez a mankó fájóan hiányzik.

Az Igazság Ligája új verziója tehát elsősorban a hűséges rajongókat kiszolgáló, ravasz marketingakcióként is működő ajándék, de legalább ennyire szól magáról Snyderről is. Ha cinikusak akarunk lenni, akkor a film nem több gigantikus egotripnél, amellyel a rendező igazi szerzői vizionáriusként akarja pozícionálni magát. De nézhetjük akár a gyászmunka részeként is. Snyder a lánya halála miatt nem tudta elkészíteni azt a filmet, amelyet megálmodott, most pedig a lánya emlékének ajánlott végső, személyes verzióval lezárja a múltjának ezt a részét.