A Mindent egy lapra után szűk két évvel a színész ismét komoly szerepben látható a Csernobil rendezője, Johan Renck által jegyzett űrhajósdrámában. Kritika Az űrhajós című Netflix-filmről.
A korábban Stakka Bóként zenélgető svéd rendező számos reklámfilm, videóklip és tévésorozat-epizód után az HBO nívós történelmi szériájával, a Csernobillal hívta fel magára a figyelmet. S ahogy a 2019-es alkotásban is a milliókat érintő katasztrófa emberi oldalát igyekezett körbejárni minél több szempontból, minél több nézőponton keresztül, úgy most
új filmjében is az emberi, hétköznapi vonatkozásokra koncentrál.
Rengeteg űrben játszódó filmet láthattunk már, a sci-fik mellett akár drámákat is, de jellemzően azok is mindig valamilyen problémára, bonyodalomra koncentráltak – viszonylag kevés szólt arról az egyszerű, mégis elemi dologról, hogy milyen végtelenül magányos lehet egy egyéves misszióra küldött űrhajós nem is egy, hanem már félév után. Vagy hogy milyen hétköznapi gondokkal küzd átmeneti otthonában a vécé meghibásodásától kezdve az alvásproblémákon át egészen odáig, hogy nem tud rendesen kapcsolatba kerülni a szeretteivel.
Az űrhajósban, miközben érintik a kisebb gondokat is, természetesen a legsúlyosabb problémát jelentő párkapcsolati dráma kerül fókuszba. Történik ugyanis, hogy
a cseh asztronautát, Jakubot elhagyja várandós felesége, Lenka, mindezt pedig egy üzenetben közli, amit aggódó felettesei nem adnak át a férfinak,
így ő az egészből csak annyit érzékel, hogy nem éri el a nőt.
Jakub ekkor váratlan segítséget kap egy, a rakétára hívatlan vendégként érkező idegen lény, egy pókszerű külsővel és rendkívül empatikus lélekkel rendelkező kreatúra személyében, akivel az első ijedtség után hősünk folyamatos párbeszédet folytat, és akit egy idő után Hanusnak nevez el. Hanus nemcsak megérzi, hogy a férfi folyamatosan a szerelme miatt rágódik, de látja is minden korábbi emlékét, és elkezd afféle alien pszichológusként segíteni neki.
Beszélgetéseik során a lény rámutat több logikátlan emberi viselkedésre is, és bölcselkedései kifejezetten hasznosnak bizonyulnak Jakub számára,
A cselekmény végén kapunk ugyan egy parányi nem várt fordulatot, de a témafelvetéstől kezdve az odáig eltelt idő mérhetetlenül soknak fog tűnni, ráadásul kis túlzással meg is lehetett volna spórolni, és helyette valami másra koncentrálni. Az elég hamar kiderül ugyanis, hogy a magányosan az űrben bolyongó, szerelmét lassan elveszítő férfi meséje allegóriaként működik, és Jakub lélektani mozgatórugóiról is megtudunk egyet s mást (például hogy honnan az a mérhetetlen kötelességtudat, amit minden elé helyez).
S habár ez így leírva kifejezetten tartalmasnak hangzik, nem igazán tölti ki a közel kétórás játékidőt.
Az ezeket kiegészítő földi felvételek (azaz Jakub felesége, a Carey Mulligan által alakított Lenka menekülése és vívódása) pedig kifejezetten csonkának tűnnek a túlságosan hosszúra nyújtott űrhajósdráma tükrében.
Ezzel együtt elmondható, hogy Az űrhajósban a blődlijei mellett korábban komoly, drámai szerepet csak hébe-hóba vállaló Adam Sandler most megint összeszedte magát, és szűk két évvel legutóbbi fajsúlyos munkája, a Mindent egy lapra, és négy és fél évvel a Csiszolatlan gyémánt után ismét előkaparta határozottan létező tehetségét, és megúszós bohóckodás helyett valódi mély színészi alakítást nyújt.
Kritikánk a Mindent egy lapra című filmről
Adam Sandler sportfilmes klisékből épített homokvárat – ami tök jó lett
Adam Sandler időről időre csinál egy TÉNYLEG jó filmet is, talán csak azért, hogy bosszantsa azokat, akik lesajnálják. Ez a film is jó, még annak ellenére is, hogy egy jó nagy kliséhalom.
Tovább
A remek, bár végül be nem váltott reménynek bizonyuló alapötlet és Sandler teljesítménye mellett még kiemelkedik a filmben a képi világ, ami ahhoz a fent említett gondolathoz igazodik, hogy ezúttal nem egy izgalmas űrmissziót láthatunk, hanem az űrbeli mindennapok emberi oldalát. Ennek megfelelően a látványt a fakó pasztellszínek uralják, és nyoma sincs annak a steril futurisztikus varázslatnak, amit a többi űrfilmben megszokhattunk.
Mindent egybevetve Johan Renck és alkotótársai (a forgatókönyvet Jaroslav Kalfař A bohémiai űrhajós című regénye alapján Colby Day írta) kísérlete érdekesnek mindenképpen érdekes, de izgalmasnak semmiképpen sem mondható, így végeredményben sikertelennek kell minősítenünk, hiszen sajna nem lett egy új Solaris. Talán mégsem véletlen, hogy az űrben inkább feszült vagy épp rejtélyes űrhajóstörténeteket látunk szívesen –
az érzelmi drámákat jobb lenne inkább a föld biztos közelségében tartani.
