Miután a németek a győztes francia hadjárat után elvesztették az ún. angliai csatát, ahol alulmaradtak a Brit Királyi Légierővel szemben, az angol nagyvárosok bombázásába kezdtek. Bár itt voltak gyárak és közlekedési csomópontok, egy idő után az elsődleges cél a brit lakosság megfélemlítése volt.

Hátha ettől kikövetelik a békét, gondolták a nácik, de erről szó sem volt – ahogy aztán a német lakosság sem fordult Hitler ellen, amikor a szövetséges bombázók kamatostól fizették vissza a kölcsönt.

1940. szeptember 7. és 1941. május 11. között zajlott az, amit az angolok csak Blitznek hívtak – a német Blitzkrieg, vagyis villámháború után -, amikor Londont és a fontosabb angol városokat napi szinten érték pusztító bombatámadások. Ekkor játszódik Steve McQueen családja történetéből is merítő új filmje, a Blitz, amelyet az APPLE TV+ mutat be.

Bár Londont a világháború további részeiben is rendszeresen érték támadások, azok inkább azt a célt szolgálták, hogy lekössék a brit vadászrepülők egy részét, majd a csodafegyvernek hitt V1 és V2 rakétákkal mértek „megtorló csapásokat”. A mindig hidegvérű angoloknak ahhoz kellett alkalmazkodniuk, hogy úgy éljék a mindennapjaikat, hogy lehet, másnap már nincs otthonuk – vagy nincs családjuk.

A Blitz az angol legendárium része lett,

amikor a tomboló őrület közepén is ragaszkodtak a normalitáshoz, és ez adja McQueen történetének alapját, no és persze a megannyi tragédia, amelyet ez alatt az időszak alatt oly sokan éltek át. Például azt – ami, ha nem is tragédia, de traumának biztosan trauma -, hogy a fővárosi gyerekek zömét vidékre evakuálták, ahol vadidegen családok gondoskodtak róluk, hol jól, hol rosszul. Hősünk, a kilencéves George Hanway (Elliott Heffernan) is az evakuálásra kijelölt gyerekek közé tartozik.

George nem csak annyiban más, mint a többi gyerek, hogy édesanyja, Rita (Saoirse Ronan) egyedül neveli – bár a nagyapa is besegít -, hanem annyiban is, hogy ő félvér. Édesapját sosem látta, a fiatal grenadai bevándorlót annak idején kitoloncolták a hatóságok. Rita egy lőszergyárban dolgozik, és nehéz szívvel engedi el fiát – aki úgy érzi, anyja elárulta.

Az első adandó alkalommal meg is szökik,

leugrik a gyerekeket szállító vonatról, és megindul vissza, a leghevesebb bombázásokat átélő Londonba. Útja egyszerre olyan, mint a régi regények klasszikus vándorlása – és egy pokoljárás. Egy sor izgalmas karakterrel találkozik, hogy aztán rendre tragikus körülmények között veszítse el őket, miközben a bombázások egyre súlyosabbá válnak, és egy ponton túl már nem csak a rosszindulatú idegenek, de a robbanások is egyre veszélyesebbé válnak számára.

A Blitz sok szempontból emlékeztet Kenneth Branagh szintén önéletrajzi ihletésű rendezésére, a Belfastra (2021) – annak az írországi polgárháború adta a hátterét – hiszen párhuzamosan történelmi lenyomat és családmese, ahol végül az utóbbi kerekedik felül. Merthogy az anyuka, Rita történetét is követjük közben, aki értesül a szökésről, és fia keresésére indul, a rendezőnek pedig választania kell: tragédia vagy happy end legyen a vége. Ebben a kontextusban, és amikor százak halálát látjuk a lángok és robbanások között,

nyilván nem teheti meg, hogy csupa boldogság legyen a lezárás,

ugyanakkor egy gyerek történetéről van szó, ahol vannak bizonyos határok, amiket nem illik átlépni. Maga McQueen sem az önfeledt történeteiről ismert – lásd  az Éhség, a Shame - A szégyentelen vagy a 12 év rabszolgaság –, így adott volt, hogy a dolgok óhatatlanul sötétre forduljanak. Kapunk is egy kissé kilógó részt, amit nyilvánvalóan Charles Dickens és a Copperfield Dávid inspirált, ahol az egyébként mindig remek Stephen Graham viszi a prímet, de itt bizony túltolták. Van elég szörnyűség ebből az időszakból, amit a filmesek felhasználhattak és fel is használtak, mint a telitalálatot kapott, elegáns vendégekkel teli mulató vagy az óvóhelyként használt metróállomás, amit egy megrepedt fővezetékből kiömlő víz árasztott el – a valóságban ezt egy gázrobbanás is kísérte -, kár erre még rápakolni fantasztikus, de kissé hiteltelen történeteket.

A Blitz persze másról is szól, az együttélésről, az elfogadásról egy olyan környezetben, ahol még reflexből hívhattak majomnak egy félvér kisfiút. Ennek nyilván van modern áthallása is, és ennek megfelelően az erről szóló részeknek van egy kis didaktikus, oktató része – mint amikor a nigériai légoltalmi tiszt megvédi az óvóhely szikh lakóját egy rasszista bunkótól. Értem a jó szándékot, de mindez egy kicsit „bumfordivá” teszi az amúgy nagyon szerethető és sokszor kifejezetten izgalmas filmet. Amiben nagyon sok gyönyörű, gyengéd pillanatot élhetünk meg a borzalmak közepette, hiszen

a film elsősorban erről szól, hogyan tudtak hétköznapi emberek egyszerűen emberek maradni a halál és pusztítás megélése közben.

Saoirse Ronan (Hanna - Gyilkos természet, Brooklyn) most is nagyszerű, de egy ponton túl háttérszereplővé válik, ami nem is gond, mert ez, minden rémsége ellenére, vagy pont azért, végső soron egy gyerekmese, ahol egy kisfiú a felnőtt világ legrosszabb arcával találja magát szemben, de képes talpon maradni.

Értékelés: 7/10