Denzel Washington fia remek politikai krimit hozott össze

John David Washingtont a Tenet után persze már nem apja, hanem saját teljesítménye alapján ítéljük meg, és  a Beckett nagyrészt miatta működik olyan jól - igaz, ehhez teljesen le is strapálódik a sivár görög tájon.

 

Először jött Spike Lee filmje, a Csuklyások – BlacKkKlansman (2018), majd Christopher Nolan briliáns agymenése, a hihetetlenül ambiciózus, eszelősen látványos – bár nem mindig érthető - Tenet (2020), és John David Washington egyik pillanatról a másikra A-kategóriás sztár lett. Pedig Denzel Washington nem akart apja nyomdokaiba lépni, (amerikai) focistának készült, de lesérült, és csak ezután választotta a „könnyebbik utat”. Apját leginkább a hanghordozásában lehet észrevenni benne, ő kevésbé intenzív, kevésbé markáns alkat, ami nem jelenti azt, hogy nincs meg a megfelelő jelenléte a vásznon, amire tanú a görög gyártású, de amerikai, svéd és luxemburgi főszereplős film, és a Tenetre rímelve itt is egy tömör szó a cím: Beckett.

 

 

Beckett (Washington) amerikai turista, aki Görögországban vakációzik a barátnőjével (Alicia Vikander, a svéd vonal), akibe fülig szerelmes. Kicsit el is időzünk a párral, és látjuk, hogy a kapcsolatban a helyi viszonyokat láthatóan jól ismerő lány a domináns, majd egy hosszú éjszakai kocsikázás tragédiával végződik. Beckett elalszik a kormánynál, az autó lecsúszik a domboldalon és átszakítja a ház falát. A lány kirepül a szélvédőn, Beckett túlélő és a kórházban ébred fel, ám amikor visszatér a baleset helyszínére, az addig barátságos rendőr rálő, hősünknek pedig menekülnie kell. Ami nem olyan könnyű egy színes bőrű sebesült, begipszelt kezű amerikainak a sziklás Észak-Görögországban, ahol minden rendőr rá vadászik. Beckettnek nem csak az athéni amerikai nagykövetségre kellene eljutnia, hanem azt is vissza kéne fejtenie, hogy egyáltalán miért vadásznak rá.

 

 

Önmagában a tényből, hogy Görögországban járunk és egy javarészt görög produkcióról beszélünk, már némileg sejteni, hogy nem egy Jason Bourne szintű akciófilmről van szó, és tényleg. Beckettről nem derül ki, hogy korábban Navy Seal volt és elképesztő túlélési gyakorlata van, nem, ő tényleg egy átlagos amerikai srác, akinek nem feltétlenül rosszak az életösztönei és a megérzései, de nem is egy szupermen. Ez sokkal inkább

egy régimódi – de nem ódivatú! - politikai thriller,

amelyben a rendező, Ferdinando Cito Filomarino szép lassan fejti ki a szálakat, elsősorban egy baloldali aktivista lány (Vicky Krieps, a luxemburgi szál) segítségével. Filomarino korábban rendezőasszisztensként dolgozott Luca Guadagnino mellett, többek közt az Oscar-díjas Szólíts a neveden (2017) is - Guadagnino itt produceri szerepet vállalt. És a Beckett nem egy túl bonyolult darab – bár még egy váratlan kanyart azért betették hősünk elé a vége felé -, és nem is mondom azt, hogy minden fordulata indokolt és hihető, de egy nagy erénye van.

 

Az, hogy akárcsak hőse, a történet is konokul, kitartóan menetel előre, ami látszólag nem egy nagy dolog, de

annyi filmet bonyolítanak ma már túl időbeli ugrásokkal, váratlan kitérőkkel, párhuzamos történetszálakkal, hogy a Beckett szikár eltökéltsége és egyszerűsége nagyon is az előnyére válik.

És persze ott van Washington is, aki egyre rosszabb fizikai formában csinálja végig a nagyon is megpróbáló szerepet, és akin ugyan érződik, hogy nem képzett színész, de megvan benne az a fajta konokság és megbízható fizikai jelenlét, amitől tényleg működik az a különben nem túl feltűnő – a görög tájból például, ezerszer többet is ki lehetett volna hozni -, talán nem is igazán feltűnőnek tervezett, de nagyon is nézhető darab.

Értékelés: 7/10

(A film elérhető a Netflixen)