A Netflix gyártásában készült A Fekete Rák hadművelet baromi jó koncepcióval indul, erős hangulatot hoz és egy nagyszerű főszereplőnőt, hogy a legvégén saját magát gáncsolja el egy összecsapott, buta befejezéssel. Kár érte!
Bár a Jerker Virdborg azonos című regénye alapján készült svéd A Fekete Rák hadművelet forgatása nyilvánvalóan jóval Ukrajna megtámadása előtt készült, lehetetlen nem meglátni benne AZT a konfliktust – amire mellesleg maga az immár magát fenyegetve érző Svédország is igen érzékenyen reagált. A lakóházakba becsapódó rakéták, az evakuálásra váró vagy menekülő civil lakosok, az utcákon járőröző félkatonai egységek, a minden sarkon felbukkanó páncélozott járművek, és főleg a kétségbeesett bizonytalanság akaratlanul is az ukrán helyzetet adja vissza, amitől értelemszerűen valóságosabbnak hat maga az itt ábrázolt helyzet és hősnőnk kálváriája.
Caroline Edh (az ilyen szerepeket csuklóból is kirázó Noomi Rapace) valamikor gyorskorcsolyázó volt, most a polgárháború elől menekül a kislányával – nem tudjuk, miért törtek ki a harcok, ki ki ellen van és hol húzódnak a választóvonalak, de Caroline lányát elragadják mellőle. Évekkel később a konfliktus még mindig tart, de hősnőnk már harcedzett katonanő, aki öt másik társával egy titkos küldetésre indul fent északon, a befagyott tengeren át. Egy tőlük 180 kilométerre lévő bázisra kell eljuttatniuk egy titkos szállítmányt, de mindig csak este haladhatnak, hogy a túlerőben lévő, jobban felszerelt ellenség észre ne vegye őket. Ha célba érnek, a szállítmány segítségével megnyerhetik a vesztésre álló háborút, ha kudarcot vallanak, minden elbukik, de Caroline-t más vezérli: a bázison ott van a lánya!
Az út, amely már eleve egy golyózáporban veszi kezdetét, hátborzongatóan izgalmas, pedig a koncepció iszonyatosan egyszerű: a katonák korcsolyán siklanak csendben a végtelen jégen a sötét éjszakában. Útjukat hol a hirtelen felbukkanó ellenséggel való találkozás szakítja meg, hol a háború borzalmának valamely nyomára akadnak, és az is megesik, hogy olyanokra bukkannak a partvonalat szegélyező, elhagyatott szigeteken, akikről nem tudják, hogy barát vagy ellenség. Ha csak kicsit is lankad az éberségük, azért vérrel fizet az egyre csökkenő kis csapat, akik már az elején tudták, hogy öngyilkos küldetésre indulnak, és az ilyen „szövegkörnyezet” ragyogó eszköz arra, hogy tökéletesen építsék fel a feszültséget. Bár egy fiatal, heves természetű hadnagy (Jakob Oftebro) lesz a parancsnok, rendszerint a környéket jól ismerő és személyes motivációja miatt a küldetést minden más elé helyező Caroline az, akinek a legnehezebb helyzetekben döntést kell hozni, és mivel iszonyatosan akar, néha rossz vagy kegyetlen döntést hoz.
És ez is a filmet szolgálja, mert a tiszta szívű, mindig jó és emberséges döntéseket hozó főhős egyrészt régóta idejétmúlt, másrészt az egész kerettörténet arról szól, hogy egy olyan mocskos konfliktus kellős közepén gázolnak ezek a karakterek, ahol már rég elvesztek a megfelelő erkölcsi irányelvek, ahol egyszerűen képtelenség mindig jól dönteni. És ezt a korábban reklámban és videóklipben utazó elsőfilmes rendező, Adam Berg remekül felépítette, hogy aztán brutális módon az utolsó 15 percben mindent leromboljon egy hősies, de teljesen logikátlan, bután összerakott befejezéssel. Ha a film korábban véget ér, akkor az majdnem tökéletes, és akár véget is érhetett volna, simán lezárható lett volna egy adott ponton – igaz, a titokzatos szállítmány mibenléte nyilván megkövetelte, hogy azzal is részletesen foglalkozzanak, de egy feszesebb forgatókönyvvel ez is könnyedén megoldható lett volna. Persze akadnak más gyenge pontok is, a főhősnőn kívül nem sok karakter lett kidolgozva – a hadnagyon kívül az fiatal mesterlövész (Erik Enge) és a volt hoki játékos (Dar Salim) is megérdemelt volna egy kicsivel több játékidőt, és egyáltalán nem mindenki esetében tűnt indokoltnak az „a legjobbakat választottuk ki erre a küldetésre” leírás, de ha nincs a feleslegesen elbaltázott vége, akkor emiatt aligha panaszkodtam volna.
Persze ez a majdnem futószalagon gyártott Netflix produkciók beépített hibája, mert a forgatókönyv megírása és a rohamtempóban lezavart kivitelezés között olyan kevés idő van, hogy sok minden szükségszerűen összecsapott, pongyola lesz, a hibák kijavítására sem idő, sem energia nem marad. Ugyanakkor nézzük a dolog jó oldalát is, mert a rendes moziforgalmazásban ezen filmek zöme el sem készült volna, rengeteg tehetséges rendező csinálhatja meg így a „referenciamunkáit”, és optimális esetben legközelebb nagyobb, igényesebb produkcióikban a hibákból tanulva valami sokkal jobbat is letehetnek az asztalra.
Értékelés: 6/10
